olimpiai játékok esemény

– Mi a cél? A kajakozással? – érdeklődtem, miközben beleittam az üvegbe.
– Mint mindenkinek. Olimpia – felelte egyszerűen.
– Értem. Bocs, nem tudtam, hogy ez ennyire egyértelmű, nem vagyok túl jó
sport témában…
– De, gondolom, hallottál a görögökről, akik az első játékokat szervezték… –
kezdte, mire a beszólásán hangosan felnevettem.
– Tudom, mi az az olimpia – közöltem röhögve.
– Huh, akkor jó, mert nagyon az elején kellett volna kezdenem – mosolygott
rám.
– Ott van az a láng, nem? – tettem a hülyét, Kornél pedig nevetve bólintott.
– Aha, van valami tűz – helyeselt.
– Akkor képben vagyok – mondtam.
– Meglepően jól informált vagy – dicsért meg vidáman.
– Igyekszem.

Eldöntötték, hogy kiirtanak minket, én pedig eldöntöttem, hogy olimpiát nyerek.

36. oldal

    1936-ban Csík Ferenc győzelmének perceiben határoztam el, hogy olimpiai bajnokságot akarok nyerni. 1939-ben kezdtem versenyezni, és ettől kezdve egész életemet ennek a célnak rendeltem alá. A háború és az üldöztetés időszakában ez tartott életben. Nekem a sport, az olimpia mentette meg az életem.

181. oldal (Magvető, 1982)

Elhelyezkedtünk, és elindultunk a faluba, első felfedező körutunkra. Hol az étterem? Milyen közös helyiségek vannak? Hol laknak a fiúk? Milyen csapatok érkeztek már meg? Itt laknak-e már a számon tartott ellenfelek és a régi haverok? Ezek a megérkezés utáni első órák és napok az olimpiák legkedvesebb és legjobb időszakai. Leginkább egy nászúthoz lehetne hasonlítani. Az ember minden tőle telhetőt megtett a siker érdekén. Most már közvetlenül vágyainak beteljesülése előtt áll. Hogy az olyan lesz-e, ahogy elképzeli, az a jövő titka.

152-153. oldal (Magvető, 1982)

                                        Oliguria és olívaolaj

közt helyezkedik el az „olimpiai játékok” abban a kommunista lexikonban, amely épp kéznél volt. Szavakból szeretek, tudok elindulni. Az olívaolaj az olívaolaj, az oliguria pedig, mint jól tudjuk, a kiürített napi vizeletmennyiség csökkenése. Egészséges egyén (magyar ember – de erre még visszatérek) átlagos napi vizeletürítése 1–1,5 liter; oliguria esetén ez 1–2 dl-re is lecsökkenhet.
    Sokra így nem jutottunk, bár ez a véletlen adta ellenfennkölt mondjuk jelezhetné, hogy ma már nincs olimpiai szellem, csupán olimpiai láng, nem igaz az, hogy csak a részvétel fontos, nem igaz, hogy csak amatőrök vesznek részt, és a háborúk sem szünetelnek, „Isten békéje” nem tilt már semmit, miként hajdan az ókori görögöknél.
    Az olimpia mára egy normális világbajnokság lett, kicsit fölspécizve (hagyomány, rizsa ala Coubertin, olimpiai falu, láng); nem az, aminek gondolni szeretnénk, nincsen mögötte több ethosz, mint bármely nagy sportesemény mögött.
    Az szép gondolat – idegen toll, ékeskedés –, hogy itt nem a hatalom, hanem a dicsőség felosztása a tét vagy hogy. Na jó, legyen így.

Olimpia idején a nemzet a világ legtermészetesebb képződményének tetszik. Pedig hát a nemzet képzelet dolga (Krasztev Péter cikkében olvasom Benedict Anderson meghatározását: a nemzetek elképzelt közösségek), és ki ezt képzel, ki amazt, ki így, ki úgy.
    A minap egy fiatal emberrel néztem együtt a magyar–olaszt, már rég drukkoltam ennyire elszántan, elkapott a gépszíj, kiabáltam, acsarogtam, ujjongtam, rendben, ahogy kell. Drága magyar fiaim.
    És akkor egyszer csak észrevettem, lassan észre kellett vennem, hogy az ifjú ember, Észak-fok, titok, idegenség… hogy ő… a másik oldalon áll. Nem hittem a szememnek.
    – Hát te… te az olaszok… az olaszoknaknek… – Ki se bírtam mondani.
    – Ühüm – hangzott az analitikus válasz.
    – De hát ez hogyan lehetséges? – meredtem rémülten az idegenszívű gyerekre. Az erre értelemszerűen nem válaszolt. – Hát magyar vagy te? – nyögtem ki a csurkai (stb.) kérdést.
    – Ez most hogy jön ide? Egyébiránt persze.
    De akkor hogyan képes a magyarok ellen drukkolni? Úgy, hogy az olaszok jobbak, szebb focit játszanak, az nem is foci, amit a magyarok csinálnak, ő nem is érti, mit beszélek, és éppen én, akinek állítólag olyan fontos a foci, a játék. Egyszerűen igazságtalan volna, a játék méltóságának a megcsúfo…
    – Fütyülök az igazságra és a méltóságra! Nem a jobbiknak kell győzni, hanem nekünk!
    – Vajon? – Szokásommal ellentétben most nem lágyultam el finom nyelvi megoldásaitól. – És ki az a nekünk, akinek nyernie kell?
    – Nekünk magyaroknak!
    – És miért?
    Erre hirtelen nem tudtam mit válaszolni. – És ha megtámadják az országot?! – kiáltottam.
    – Ez most hogy jön ide?
    – Hát neked semmit nem jelent a haza?
    – De, hogyne… Csak közbe nézzük a meccset is… De az már nincs, mint ’48-ban, hogy élni, halni. Élni, halni, az már nincs. Meg amúgy is NATO-tagok vagyunk, megtámadás sincs.
    – Rút, sybarita váz! – üvöltöttem. Azt hitte, némiképp tréfálok. Édesen rám vigyorgott.
    – Ték it ízi, fadör. Nédd csak, milyen zseni a Totti!
    De látta, hogy nem nyugodtam meg. Valahogy megcserélődtek a szerepek, úgy szólt hozzám, mint egy apa, egy nyugodt apa.
    – Nyugi, öreg, nincsen semmi baj, csak másképp gondolkodunk. – És megint vigyorogni kezdett, mint aki boldog.
    Az olívaolaj az olajfa (Olea europaea) csonthéjas terméséből előállított, többé-kevésbé halványsárga, jellemző szagú, kellemes, édes ízű folyadék.

126-128. oldal, Oliguria és olívaolaj (Magvető, 2003)

1924 nyarán Marc egy új nyári témát is bedobott.
Az olimpiát.
Ami joggal keltette fel az érdeklődést. Az ókori sportünnepet nem is olyan régen, 1896-ban élesztették újjá. Az első játékokat illő módon Athénban rendezték meg, majd – a háborús kihagyást leszámítva – minden négy évben sor került egy újabb olimpiára. 1900-ban Párizs lett a helyszín, majd következett az amerikai St. Louis, azután London, Stockholm és Antwerpen, most azonban a játékok visszatértek Párizsba, bizonyságaként annak a francia alaptételnek (már ha bárkinek bizonyság kellett), hogy Franciaország fővárosa a világ közepe.

Huszonkettedik fejezet - 1924, 509. oldal

– Add ide szépen a videót, aztán söprés haza!
– Több videóm is van – mondta a Brenner. – Viszont nincs lejátszóm. De azért kidobni sem akarom őket. Mégiscsak emlékek, még ha nem is tudja lejátszani az ember.
– Pontosan tudod, hogy nem egy VHS-kazettáról beszélünk! – üvöltötte a tetovált ökör.
– Van egy filmem Julia Robertssel. Nálam felejtette egy csaj, amikor visszaköltözött a férjéhez.
Az építésvezető suttogott valamit az őrzőkutya tetovált fülébe, de a Brenner nem zavartatta magát, beszélt tovább.
– És van még egy, amin az 1976-os olimpia megnyitója van, mert akkor éppen fiatal rendőrként lnnsbruckban szolgáltam. Egyszer még látszom is a képen a svéd királynővel, aki akkoriban hosztesz volt az olimpián, most meg ő a svéd királynő. Ezt persze nem törlöm le. És utána még van egy western is ezen a kazettán. Igaz, a vége hiányzik.

194. oldal

A másik fiamnak, úgy tizenöt év múlva már nem tudtam mutatni semmit. Inkább ő nekem. Az olimpiáról kellett írnom. „Oliguria” és „olívaolaj” közt helyezkedik el az „olimpiai játékok” abban a kommunista lexikonban, amely épp kéznél volt. Szavakból szeretek, tudok elindulni. Az olívaolaj az olívaolaj, az oliguria pedig, mint jól tudjuk, a kiürített napi vizeletmennyiség csökkenése. Egészséges egyén (magyar ember – de erről itt még lesz szó) átlagos napi vizeletürítése 1-1,5 liter; oliguria esetén ez 1-2 dl-re is lecsökkenhet.
    Sokra így nem jutottunk, bár ez a véletlen adta ellenfennkölt mondjuk jelezhetné, hogy ma már nincs olimpiai szellem, csupán olimpiai láng, nem igaz az, hogy csak a részvétel fontos, nem igaz, hogy csak amatőrök vesznek részt, és a háborúk sem szünetelnek, „Isten békéje” nem tilt már semmit, miként hajdan az ókori görögöknél. Az olimpia mára egy normális világbajnokság lett, kicsit fölspécizve (hagyomány, rizsa à la Coubertin, olimpiai falu, láng); nem az, aminek gondolni szeretnénk, nincsen mögötte több ethosz, mint bármely nagy sportesemény mögött. Itt nem a hatalom, hanem a dicsőség felosztása a tét, olvastam valahol. Szép gondolat.

20-21. oldal (Magvető, 2006)

Nem szívelte az olimpiai esztendőket, úgy vélte, rossz fényt vetnek azokra a szerény tettekre, amelyeket mi, többiek próbálunk véghezvinni.

36. oldal

[…] Az, ami elevenen él: a csendes felháborodás, hogy túl sokba kerül az olimpia. Sokallják az építkezések költségeit, izgalmait, halottait, a tervezők ötven-százmillió dolláros honoráriumait. Maga Montreal is tudta volna használni ezt a pénzt, hallottam, hogy a városban már néhány éve a tervezettnél kevesebb új kórházi ágyat létesítettek – elvitt mindent az olimpia.

126. oldal, Montreali jelentés (Népszava, 1987)