objektivitás fogalom

A pusztán „állatorvosi” felfogás – mint azt Lurija nagyon is jól tudta – még csak a közelébe sem juthat az ilyen rendellenességek megértésének, mert az elidegenedést nem lehet mérni, sem lefilmezni, sem látni – csak hírt adhat róla az, aki átéli: a tudatos, megfigyelő ember. Pedig a neurológia csakugyan jórészt állatorvosi szakma – majdnem kizárólag olyasmit vizsgálhat csak, amit mérni és tesztelni lehet; szinte semennyire nem kutathatja a szubjektum belső struktúráját. Sőt büszke arra, hogy mindezeket kizárja, hogy teljességgel „objektív” tudomány, hogy (akár a fizika) mindig azzal foglalkozik, ami nyilvános, ami látható, ami bizonyítható. Kirekeszti a vizsgálódásból a mentális állapotokat, a tudatot, ezek ugyanis „szubjektív” és „privát” dolgok és hagyományos módon nem lehet őket verifikálni (sem megerősíteni).

293. oldal

Hogy a tudomány ilyen különleges bánásmódot élvez, annak oka, természetesen, a mi kisded mesénk: ha a tudomány rátalált arra a módszerre, amelyik az ideologikusan fertőzött eszmékből igaz és hasznos elméleteket varázsol, akkor ő maga több puszta ideológiánál, objektív mércéje minden ideológiáknak. Nem eshetik tehát állam és ideológia elválasztásának a hatálya alá.
    Csakhogy a mese, láttuk, hamis. Nincs semmiféle sajátos módszer, amely szavatolná a sikert, vagy akár csak valószínűvé tenné. A tudósok nem azért érnek el sikereket, mert valamiféle varázspálcának – a módszernek vagy a racionalitás valamiféle elméletének – vannak a birtokában, hanem mert hosszasan foglalkoztak egy problémával, mert meglehetősen jól ismerik a körülményeket, mert nem mondhatók éppenséggel ostobának […], és mert az egyik tudományos iskola kilengéseit csaknem mindig kiegyensúlyozzák egy másik iskoláéi. […] Alapjában véve alig van bármi különbség ama procedúra közt, amelyik egy új tudományos törvény meghirdetésébe torkollik, és aközt, amelyik egy új törvény kibocsátásába: értesítik a polgárokat, vagy akiket illet, „tényeket” és előítéleteket gyűjtenek egybe, vitatkoznak, végül szavaznak. De míg egy demokrácia bizonyos intézkedéseket tesz annak érdekében, hogy addig magyarázza a procedúrát, míg csak mindenki meg nem érti – a tudósok eltitkolják vagy meghamisítják azt.

477-478. oldal

Ahogy az embereket a többi állattól, úgy különíti el az interszubjektív entitások megalkotásának képessége a humán tudományokat az élettudományoktól. […]
Persze a történészek sem hagyják figyelmen kívül az olyan objektív tényezőket, mint a klímaváltozás vagy a genetikai mutációk, de sokkal fontosabbnak tartják a történeteket, amelyeket az emberek találtak ki, és amelyekben hisznek.

134. oldal

    (1) A tradíciók se nem jók, se nem rosszak, egyszerűen csak vannak. […]
    (2) Egy tradíció csak valamely más tradícióval egybevetve tesz szert kívánatos és nemkívánatos tulajdonságokra, azaz ha azt olyasvalaki veszi szemügyre, aki egy másik tradíciót képvisel, és aki a világot a saját értékei szemszögéből nézi. Az ilyesfajta résztvevők projekciói objektívnek látszanak, a projekciókat leíró állítások pedig objektívnek hangoznak, mert sehol nem említik föl bennük magukat a résztvevőket, illetve azt a tradíciót, melyet kivetítenek. Ám ezek a projekciók és állítások szubjektívek, mert függenek a képviselt tradíciótól, és attól, hogy miként használják e tradíciót a képviselői. A szubjektivitásra rögvest fény derül, amint tudatosul a résztvevőkben, hogy a különböző tradíciókban különböző ítéletek születnek. […]
    (3) (1) és (2) a relativizmusnak pontosan azt a fajtáját implikálja, melyet úgy tűnik, már Prótagorasz is a védelmébe vett. A prótagoraszi relativizmus értelmes, mert nem kerüli el a figyelmét a tradíciók és értékek pluralitása. És civilizált, mert nem föltételezi, hogy a magunk szűk környezete a benne uralkodó szokásokkal egyetemben a világ közepe.
    (4) Minden tradíciónak megvannak a maga sajátos módszerei arra, hogy híveket szerezzen. Egyes tradíciók szemügyre veszik ezeket a módszereket, és csoportról csoportra megváltoztatják őket. Mások magától értetődőnek tekintik, hogy csak egy módon bírhatják rá az embereket nézeteik elfogadására. […]
    (5) […] egy történeti folyamat megítélésében támaszkodhatunk egy még nem specifikált és nem is specifikálható gyakorlatra is akár. Vagyis ítéleteinket és cselekedeteinket alapozhatjuk olyan normákra, melyek nem specifikálhatók előzetesen, mert azoknak az ítéleteknek (cselekedeteknek) a nyomán fogalmazódnak meg, amelyeket irányítani hivatottak, és cselekedhetünk normák nélkül is, egyszerűen természetes hajlamainknak engedelmeskedve. […] Normákat – szellemi mérőeszközöket gyakran azért kell kitalálnunk, hogy megérthessünk új történeti helyzeteket, amiképpen újabb és újabb mérőeszközöket is azért találunk ki, hogy értelmezhessünk újonnan előadott fizikai szituációkat.
    (6) Következésképp a kollektív döntéshozatalnak legalább két módja van. E két lehetőség irányított, illetve nyitott eszmecserének fogom nevezni a továbbiakban.
    Az első esetben a résztvevők némelyike vagy mindegyike valamilyen pontosan körülírt tradíciót képvisel, és csak azokat a válaszokat fogadja el, amelyek összeegyeztethetők e tradíció normáival. Ha az eszmecsere valamely résztvevője még nem kötelezte el magát a kérdéses tradíció mellett, akkor a többiek megkörnyékezik, és addig zaklatják, győzködik, „nevelik”, míg el nem szánja magát a csatlakozásra – és az eszmecsere csak ezután veszi kezdetét. A nevelés nem része azoknak a vitáknak, melyek során a döntések megszületnek; egy jóval korábbi stádiumban zajlanak le, és garantálja, hogy a felnőtt később majd megfelelő viselkedést tanúsítson. […]
    A nyitott vita ellenben a pragmatikus filozófia útmutatását követi. A felek képviselte tradíció kezdetben körvonalazatlan, a vita folyamán ölt alakot. A résztvevők megpróbálják megérteni egymás észjárását, viselkedését és észlelésmódját, s ezenközben olyannyira belehelyezkednek egymás világába, hogy tulajdon világfelfogásuk, eszméik, észleléseik akár teljes egészében is átalakulhatnak – egy új tradíció részeseiként új emberekké válnak. A nyitott eszmecsere résztvevői tisztelik partnerüket, legyen bár az egyetlen személy vagy egy egész kultúra. […] A nyitott vitának nincs szabálygyűjteménye, bár alkothat szabályokat, és nem követ semmiféle logikát, jóllehet előrehaladtával a logika új formái rajzolódhatnak ki. A nyitott vita kapcsolatot teremt a különböző tradíciók között, és ilyenformán felülemelkedik a (3) és (4) pontban implikált relativizmuson. Ám a mód, ahogyan ennék szerét ejti, nem objektivizálható, mert előre nem látható formában függ a mindenkori (történeti, pszichológiai, anyagi) feltételektől.

522-526. oldal

– És maga, Lev Grigorjics? Maga se objektív, de annak tartja magát, és ez sokkal rosszabb! Én annyiban vagyok jobb magánál, hogy tudom magamról, hogy nem vagyok az. És ezt erénynek könyvelem el. Ebben mutatkozik meg az „én”-em!
– Én nem vagyok objektív? – lepődött meg még jobban Rubin. – Még én se? Hát akkor ki objektív?
– Senki! – ujjongott a festő. – Senki! Soha senki nem volt az, és nem is lesz! A megismerés minden egyes aktusának megvan a maga emocionális színezete, vagy nem így van? Az igazság, amely hosszas kutatás végeredménye kellene hogy legyen, vajon ez a homályos igazság nem suhan el előttünk, még mielőtt bármilyen kutatásba kezdenénk? Kézbe veszünk egy könyvet, melynek szerzőjét valahogy ellenszenvesnek érezzük, és már az első oldal elolvasása előtt tudjuk, hogy valószínűleg nem fog tetszeni, és persze hogy nem tetszik!

447. oldal, II. kötet, 58. fejezet (Magvető, 1990)

– Én nem vagyok objektív? – lepődött meg még jobban Rubin. – Még én se? Hát akkor ki objektív? – Senki! – ujjongott a festő. – Senki! Soha senki nem volt az, és nem is lesz! A megismerés minden egyes aktusának megvan a maga emocionális színezete, vagy nem így van? Az igazság, amely hosszas kutatás végeredménye kellene hogy legyen, vajon ez a homályos igazság nem suhan el előttünk, még mielőtt bármilyen kutatásba kezdenénk? Kézbe veszünk egy könyvet, melynek szerzőjét valahogy ellenszenvesnek érezzük, és már az első oldal elolvasása előtt tudjuk, hogy valószínűleg nem fog tetszeni, és persze hogy nem tetszik! Maga például száz különböző nyelvet készül összehasonlítani, körülbástyázza magát szótárakkal, még negyvenévi munka vár magára, de már most meg van róla győződve, hogy be fogja bizonyítani: valamennyi szó a „kéz” szóból származik. Miféle objektivitás ez?

II. 56-57. o.

A gyerek munkáját nagyszerűen lehet mérni korábbi teljesítményéhez. A teljesítmény mérésének nem pontokban, vagy jegyekben kell megmutatkoznia, hanem őszinte beszélgetésben, amelyben egyaránt fontos a múlt, a jelen és a jövő is. Az értékelés mindig szubjektív, és nem szabad, hogy a nem létező objektivitás képében tetszelegjen!

66. oldal

Miközben „objektív” kritériumokról szaval, elfedi a döntésnek azt a játékterét, mellyel az alkotó elméjű tudósok és a nyilvánosság még a tudomány legszigorúbb és leghaladottabb területein is rendelkeznek, és ezzel a nagyvadakat (Nobel-díjasokat, intézményvezetőket, a szakmai testületek vezérkarait, bizonyos iskolák vezéralakjait, a "tanítókat") védelmezi a tömegekkel (a laikusokkal, a nem-tudományos területek szakembereivel, más tudományterületek tudósaival) szemben: csak azok a polgárok számítanak, akik alávetették magukat a tudományos intézmények kényének-kedvének (hosszas képzésen estek át), akiket az maga alá gyűrt (letették a vizsgáikat), és akik mára már szilárdan meg vannak győződve a mese igazságáról. Így csapták be ténykedésüket illetően a tudósok önmagukat, és így csaptak be másokat anélkül, hogy ebből bármi káruk származott volna: több pénzük, nagyobb tekintélyük és szexepiljük van, mint megérdemelnék, és birodalmukban a legprimitívebb módszereket és legnevetségesebb eredményeket is dicsfény övezi. Ideje a helyükre tenni őket, és szerényebb társadalmi szerepet osztani rájuk.

480. oldal