Németh Kolos személy

– Kedves lány. Meg szép is. Ééés… Baromira összeilletek, bár nem tudom, hogy megérdemled-e – tűnődtem. – Gondolj bele. Kinyomtatta és beköttette az összes semmirekellő , vacak cikkedet, hogy ezt adja neked ajándékba – morfondíroztam, Kolos meg jóízűen felröhögött, és fél karral átölelte a vállamat, miközben magához húzott. – Megfojtasz – kapkodtam a levegőt az ölelését viszonozva, kiszabadítva fejem a válla fölött.
– Néha eszembe jutott már – dünnyögte a fülembe. – Hallod, Chili.
– He? – hunytam le a szemem szorosan.
– Kösz szépen.
– Igazán nincs mit. Örülök, ha segíthettem. Remélem, hogy segíthettem – motyogtam és azért magamban elmorzsoltam egy-két képzeletbeli könnycseppet.

– Na, ide figyelj – nézett rám egészen komoly arccal. – Azt hiszem , lógok neked.
– Dehogy – ráztam a fejem ösztönösen.
– Jó. Ha nem akarsz a VIP-be jönni, akkor hagyjuk…
– MIII??? – kerekedett el a szemem, és még a levegő is megállt bennem.
– Amúgy is bevittelek volna, csak nem akartam mondani. Jó volt látni a szenvedésed és szerencsétlenkedésed. De most már nem szívatlak tovább. Beviszlek a Chilire.
– MICSODA??? – hüledeztem tovább.
– De csak akkor ha tudsz viselkedni. És nem őrülsz meg. És csendben maradsz.
– Úristen!!! – üvöltöttem fel boldogan, a következő pillanatban ráugrottam Kolosra, aki a hirtelen lendülettől hátrazuhant, én meg ráestem.
– Na! Erről beszéltem (…)
Azt hiszem, belezokogtam a vállába örömömben. És nem mellesleg teljesen megfeledkeztem arról, hogy én egy összetört szívű hősszerelmes vagyok, aki az imént esett el élete szerelmétől. Totál hidegen hagyott. Csupán egy gondolat zakatolt a fejemben szüntelen. Mégpedig, hogy a VIP-emelvényen állva mosolygok, Anthony Kiedis felnéz rám, kacsint egyet, én izgalmamban elhányom magam, ő ezt undorítóan romantikusnak tartja, és go to Hálivúd.

– Oké – adtam meg magam – Kolos, ha szükséged van a mobilnetemre, szívesen odaadom a telefonomat, használd nyugodtan – néztem rá komolyan.
– Ó. Kösz – enyhült meg az arca és meg überjó fej voltam, és igenis elöntött a büszkeség. Tartott vagy tíz másodpercig. – De miért kéne a mobilneted, amikor az egész fesztiválon ingyenes wifi van? – kérdezte visszatartott röhögéssel, aztán hagyta a fenébe a kapcsolatok keresését, és egyszerűen rányomott a Bábel wifijére.
– Ohóóó. Epic fail – reagált elsőként Szasza, én meg összeszorított fogaim közt véve a levegőt, megpróbáltam lenyelni a békát.
– Ha tudtad, hogy wifi, miért adtad elő a drámát a mobilnetedről, hogy délután óta nem működik? – kérdeztem felháborodva.
– Miért ne próbálgathatnám az előfizetett szolgáltatásomat annyiszor, amennyiszer akarom? – oltott le totálisan.
– Nem úgy értettem. Csak… – próbálkoztam, aztán beidegesedtem és felpattantam – Napsi, akkor megyünk?
– Hova? – nézett fel Napsi értetlenül.
– Tudod, megbeszéltük – meresztettem a szemem, hátha veszi az adást. Nem vette.
– Mit beszéltünk meg?
– Hogy elmegyünk megnézni az izét – topogtam kínosan.
– Zsófi nem értem. Mit beszéltünk meg?
– Arghhh! – temette a tenyerembe az arcom.
Kolos beleharapott a pizzába, és egykedvűen odaszólt Napsinak.
– Mivel beégett, le akar lépni, amihez kellett volna egy indok, miszerint programotok van, de te nem vetted a jeleit, ezért most duplán beégett, lángvörös a feje, és nem tudja, hogy mászhat ki ebből.
Szasza, Abdul és Hipó szakadtak a röhögéstől, Boldi pedig egy „jé, tényleg vörös a feje!” felkiáltással tette még emlékezetesebbé a jelenetet.

– Ó, hol vetted a kávét? – csillant fel a szemem.
– Ki az útra, egyenesen, aztán jobbra és már ott is van – bökött maga mögé hanyagul, aztán leült, és ölébe húzta az iPadjét.
– Akkor nincs messze – tűnődtem.
– Nem, nincs – felelte, fel sem nézve a tebletből.
– Jó. Fel kéne öltöznöm, így azért mégsem mehetek – motyogtam.
– Nem, így szerintem sem – pillantott fel egy másodpercre.
– Hol lehet a cipőm… – forgattam a fejem – Körülbelül milyen messze is van a kávé? – érdeklődtem, miközben ellenőriztem, hogy semmifajta rovar vagy bogár nincs a bakancsomban, aztán mezítláb belebújtam.
– Ki az útra, egyenesen, aztán jobbra – ismételte meg.
– Oké és jó a kávéjuk? – hezitáltam tovább.
– Aha. Nagyon finom – ivott bele.
A szememet forgatva félrehajtottam a fejem, és minden erőmmel azon voltam, hogy lazítsak az ökölbe szorított kezemen.
– Istenem, akkor elmegyek én! – akadtam ki teljesen.
– Percek óta ezt tervezed – közölte unottan.
– Mert reméltem, hogy felajánlod, hogy hozol nekem, hogy ne így kelljen elindulnom! – mutattam magamra idegbajosan.
– Pszichopatán?
– Nem. Pizsamában – vágtam rá.

– Én megyek a sátramba – húzta le a forralt borát Kolos.
– Most? még tizenegy óra sincs, ember – hőkölt hátra Boldi.
– Szakad az eső. Nem fogok itt ülni reggelig, arra várva, hogy elálljon. Leléptem – köszönt el, és valahol a szívem mélyén igazat adtam neki. (…)
– Én is megyek. A sátramban van Neocitran, szerzek hozzá forró vizet – búcsúzkodott Hipó.
– De bénák vagytok! – röhögte ki őket Abdul. – Bezzeg, amikor Atesszel áztunk meg…
– Mit csinált Atesz? Elállította az esőt? – dünnyögtem unottan.

– Dokinál voltunk – huppantam le a koszos, sártól összeragadt és felismerhetetlen színűvé mocskolódott pokrócunkra.
– És? Minden oké? – kérdezte Szasza.
– Aham. Boldi jobban lesz, én jobban leszek, Hipó meg eddig is jól volt.
– Nekem szúr itt! – kiáltotta Hipó indulatosan az oldalára csapva.
– Akkor ne üsd magad – tanácsolta Kolos, felnézve az iPadjéből.