Nemecsek Ernő személy
Vézna testalkatú, szőke, kis növésű fiú. Alázatos, udvarias, érzékeny. Hektor (a tót kutyája) mellett ő az egyedüli közlegény a Pál utcai fiúknál.
A saját társai egy gittegyleti közgyűlésen igaztalanul gyávának és árulónak tartják, nevét pedig megszégyenítésül csupa kisbetűvel írják le a közgyűlési jegyzőkönyvbe. A grundért vívott „csatát” Nemecsek Ernő – a legkisebb és leggyengébb a fiúk közt – dönti el. Nemecsek a hazájáért felelősséget vállaló kisember önfeláldozó, hősies bátorságának a jelképe, akit társai nem értettek meg, félreszorítottak és megszégyenítettek, a történet végén a grund hőseként hal meg.
Idézetek
– Elmehetek?
Senki se felelt. Még egyszer kérdezte:
– Hát nem vertek agyon? Elmehetek?
És miután most se felelt neki senki, nyugodtan, szépen, lassan elindult a híd felé. Egy kéz se mozdult, egyetlenegy fiú se moccant meg a helyéről. Most mindenki érezte, hogy ez a csöpp szőke gyerek valóságos kis hős, igazi férfi, aki megérdemelné, hogy felnőtt ember legyen… A hídnál álló két őr, aki az egész esetet végignézte, csak bámult rá, de hozzányúlni egyik se mert. Mikor Nemecsek a hídra lépett, fölharsant Áts Feri mély, dörgő hangja:
– Tisztelegj!
És a két őr haptákba vágta magát, s a magasba emelte ezüstös végű lándzsáját.
87. oldal
– Ki jött be utoljára?
Nagy csönd lett. Senki se jött be utoljára. Egy pillanatig hallgatott mindenki. És ekkor Nemecseknek földerült az arca. Megszólalt:
– A kapitány úr jött be utoljára.
– Én? – mondta Boka.
– Igen.
Kissé gondolkozott.
– Igazad van – mondta aztán komolyan. – Elfelejtettem bereteszelni az ajtót. Ezért írja fel a nevemet a fekete könyvbe, főhadnagy úr.
24. oldal, II. fejezet (Móra, 1998)
Nemecsek sóhajtott:
– De szeretnék már otthon lenni!
Itt eszébe jutott, hogy mily fogadtatásban lesz része otthon, ha meglátják a vizes ruháját. Hát kijavította, amit mondott:
– Nem is szeretnék olyan nagyon otthon lenni!
Különben ma este hallottuk a rádióban, hogy Béla bácsi összes regényeit valami zúzdába viszik Pesten, mert az ő könyveit többé nem olvashatja senki, az árt az embereknek. De nemcsak a Béla bácsi könyvei ártanak, hanem másokéi is. Például Molnár Ferenc, akitől már én is olvastam „A Pál utcai fiúk”-at. Hogy abban mi árthat az embereknek, azt igazán nem tudom. Én úgy sírtam, amikor a kis Nemecsek meghal a könyvben.
88-89. oldal
Zsolt Ágnes: A piros bicikli 85% A magyar Anne Frank naplója
→ |
---|
Böngészett a névsorban, és aztán halkan ezt mondta:
– Nemecsek.
– Nincs itt! – harsogta az osztály. És egy hang, egy jól ismert Pál utcai hang hozzátette:
– Beteg.
– Mi baja?
– Meghűlt.
Rácz tanár úr végignézett az osztályon és csak ennyit mondott:
– Mert nem vigyáztok magatokra.
A kis Nemecsek izgatott volt, mikor érezte, hogy egy fontos dolog középpontjává válik. Ez ritkán esett meg vele. A Nemecsek mindenkinek levegő volt. Se nem osztott, se nem szorzott, mint az egy a számtanban. Senki se törődött vele. Jelentéktelen kis sovány fiú volt, gyönge gyerek. És talán éppen ez tette alkalmassá arra, hogy jó legyen áldozatnak.
Kolnay kiálltott a csomóból.
– Alássan jelentem – mondta – mikor bejöttünk, a kiskapu nem volt bezárva. A törvény szerint pedig a kapunak belülről be kell reteszelve lennie.
Szigorúan nézett hátra Boka a kísérete felé. És a többiek is mind Nemecsekre néztek. Nemecseknek már megint a mellén volt a keze, és épp esküdni akart, hogy nem ő hagyta nyitva az ajtót, mikor a kapitány megszólalt:
– Ki jött be utoljára?
Nagy csönd lett. Senki se jött be utoljára. Egy pillanatig hallgatott mindenki. És akkor Nemecseknek felderült az arca. Megszólalt:
– A kapitány úr jött be utoljára.
– Én? – mondta Boka
– Igen.
Kissé gondolkozott.
– Igazad van – mondta aztán komolyan. – Elfelejtettem bereteszelni az ajtót. Ezért írja fel a nevemet a fekete könyvbe, főhadnagy úr.
Gerébhez fordult. […]
Ez tetszett a fiúknak. Boka igazságos fiú volt. Ez az önbüntetés oly gyönyörű példája volt a férfiasságnak, aminőt még a latinórán se lehetett hallani, pedig a latinóra tele volt római jellemekkel. De Boka is ember volt. Boka se volt ment minden gyöngeségtől. Feliratta ugyan magát, de odafordult Kolnayhoz, aki a nyitott ajtót bejelentette:
– Neked pedig ne járjon mindig a szád. Főhadnagy úr, írja fel Kolnayt árulkodásért.
26. oldal