némaság fogalom
Idézetek
Amikor a hágón beköszönt a tél, az embereknek egy időre elakad a szavuk. Jótékony és gyógyító némaság ez – hallgass, nézz ki az ablakon, szokj hozzá önmagadhoz. Nincs már semmi olyasmi, amit elrejtenél vagy megvédenél önmagadtól: sem nyüzsgő őszi felszínesség, sem a gyors nyári záporok, sem a tavaszi madárcsicsergés. Csak te és te.
284. oldal, Berd
Narine Abgarjan: Égből hullott három alma 95% Marani krónikák és egyéb történetek
Sziklán felnőtt fűzfa
szép időben kivirágzik.
Ha szavainkat belénkfojtják,
hallgatásunk nem tart sokáig!
Hegyen felnőtt fűzfa
halk szellőben kivirágzik.
Népünk szavát ha elnyomják,
némaságunk nem tart sokáig!
169. oldal, Kamnigánok
Kőhalmi Katalin (szerk.): Sámándobok, szóljatok Szibéria őslakosságának népköltészete
A némaság percei a legkegyetlenebbek. Így van ez kihallgatáson, és így van ez a szerelemben. Temetésen szintén. Akár égi, akár földi idő van érvényben, a némaság perceit az ördög méri ki rozsdás vasutasvekkerrel. Éveknek méri a percet, ezért lehet ilyenkor megöregedni.
43. oldal
Király Levente (szerk.): Nem kötelező – Kortársak és kimaradók – magyar próza 84% Szöveggyűjtemény középiskolásoknak
| → |
|---|
Azt hittük, mindig hazatalálunk
Néha egymáshoz bújtunk,
mindig nevettünk, szalmakalapban
vártuk a pirosló nyarat,
akácok mutatták duzzadt karjaikat,
s virágjuk apró rügyként pattant
az ablakokra,
miközben nem szóltunk
egymásnak semmiről.
Emlékszel, az esőben áztunk,
s ragyogtunk az elragadtatásban,
s azt hittük, mi mindig
hazatalálunk,
hiszen nem olyan nehéz.
S itt maradtunk.
Illattól terhes volt az éj,
most tél fonja a
fákra az alkonyt,
zizzent a szalma
a kertben, ha léptünk,
ágas-bogas volt a körtefa,
virágok festették a mezőt,
most kopár a táj, kietlen,
rézsárga pillangók
pihegtek körülöttünk,
ruhád színe zöld volt
a völgyben, kikeletkor,
most már nem
is tudom, milyen.
A messzeségből a szél
már semmit nem üzen,
kék vásznat simít az ég,
majd a tájra koromfeketén
csattan az árny, hogy
örök legyen némaságunk.
36-37. oldal, Végül is (Szépirodalmi, 1990)
Az elélt pillanatok kulcslukán át hiába leskelődöm visszafelé, nem látom, hogyan, mikor foszlott el a jónekünk, s vette át a helyét ez a nagy zörgő némaság. Apám, akit mindenki szigorú embernek tartott, nagyon nem helyeselte, hogy megházasodjam.
– Másé ne légy, ha magadé lehetsz – mondta mindig, mégse vette elő a szöges ostort, amikor ebben ellenkeztem vele.
De még a házasságunk elején adott nekem egy kapát, hogy ne mondhassam, hogy az választott szét bennünket, én meg óvatlanul odaadtam a sógoromnak, nekem meg nem volt merszem odaállni apósom elé, hogy adja vissza apám kapáját. Soha többé nem engedtem be apámat a szerszámos sufniba, ő meg megharagudott rám ezért, és felénk se nézett többet. Szomorkodtam eleget emiatt, mégse mondhattam meg neki az igazat, mert ahhoz mit szólt volna. Csak amikor eltemettük, gondoltam rá, milyen könnyű végtelenül ostobának lenni, hiszen hát micsoda egy kapa apámhoz képest, de akkor már mindegy volt, szörnyűségesen mindegy. Sokszor annyi szöget ütöttem be a tönkbe, hogy a kisbaltától kisebesedett a kezem, az ujjaimat meg összevertem vele. Talán akkor, talán nem akkor történt ez a helycsere, nem tudom, de az biztos, hogy sokszor gondolok apámra mostanában.
43. oldal, Lassan meghajolni (József Attila Kör / Kijárat, 2003)
A kislány, aki ott bújócskázott a bokrok között, nem árulta el nekünk a nevét; a többi gyerekhez hasonlóan ő sem tudott vagy akart beszélni. Néma volt, azon a módon, amilyenné a háborús traumáktól válnak az emberek, de vállvonogatós, nincs-mit-mondanom jelleggel. Bájos kis darab, négy év körüli, szőke hajjal és széles homlokkal – mintha Alice Csodaországából lépett volna ki. Viszonozta a mosolyunkat, és nem rezzent össze az érintéstől, amikor Tanya felemelte.
Amikor hazavittük, lepakoltuk a kanapéra, és kérdésekkel kezdtük bombázni, válaszul csak mosolyogva oldalra billentette a fejét. Olyan volt, mintha a tudakozódásunk az apucik és anyucik nevéről és hollétéről nem egészen felelt volna meg az általános elvárásoknak, de ő túl udvarias lenne ahhoz, hogy ezt közölje velünk.
Zoënak neveztük el, Tanya választotta a nevet a leendő gyermekneveknek arról a mentális listájáról, amit a nők mintha úgy hordoznának magukban, mint a petesejteket. Nők. A testükben petesejtek, a szemükben kisbabák.
65. oldal 5. nap: Holt sebből pirosan buzgó vér
| → |
|---|
