Neil Gaiman személy
Idézetek
– Hogyhogy fent vagy? – kérdezi. – Aludnod kellene.
Fölemelem Neil Gaiman legfrissebb, zseniális alkotását.
– Tudnom kell, mi lesz a vége.
►024.00◄
Indulások, érkezések
Nehéz elképzelni, hogy gyerekkori Rejtő Jenő- és Karl May-olvasmányok után az ember ne kívánna mélyebben alámerülni az irodalom világában; hogy Pilinszky János vagy Székely Magda költészetétől megérintve ne támadna kedve verset írni; hogy Blaise Pascal és Simone Weil művei ne invitálnák a filozófiai töredékek világába; hogy Babits Mihály, Szerb Antal, Németh G. Béla értekező prózai munkássága ne terelgetné az irodalomértelmezői pálya felé; hogy Alessandro Baricco-regényekkel találkozván ne akarna maga is regényírásba fogni; hogy Ray Bradbury vagy Philip K. Dick vagy Iain M. Banks könyvei ne ösztönöznék sci-fi elbeszélések kiötlésére; hogy a Híd Terabithia földjére, a Mitágó-erdő vagy egynéhány Neil Gaiman-történet ne ingerelné benne az alvó fantasyszerzőt; hogy Hamvas Béla vagy Mooji esszéi-beszélgetései vagy a Beszélgetés az angyallal (Mallász Gitta tollából) ne irányítaná figyelmét a spirituális betűvetés lehetőségeire; hogy Békés Pál, Csukás István, Lázár Ervin meséi ne varázsolnák elő belőle a mesélőkedvű örök-gyereket; hogy Hiperkarmát vagy Müller Péter Sziámi-formációkat hallgatva ne érezne csábítást dalszövegírónak csapni föl.
E sorok írója kívánt, támadt, invitálták, terelgette, akart, ösztönözték, ingerelte, irányították, elővarázsolták, érzett.
Aktuális ajánlatai pedig:
– Székely Magda összegyűjtött versei
– Alessandro Baricco: Tengeróceán
– Simone Weil: Ami személyes, és ami szent
61. oldal
Halmai Tamás: Örömmévalóság Prózák, esszék, versek, jegyzetek
Legalább olyan nehéz rangsorolni a kedvenc mítoszainkat, mint a kedvenc ételeinket (van olyan este, hogy thai kajára vágyunk, máskor viszont szusira, megint máskor a gyerekkorunkból ismerős házi kosztra). Ha mégis meg kellene neveznem, melyik a kedvenc mitológiám, valószínűleg a skandinávot mondanám.
– Neil Gaiman
(első mondat)
Mindezt reggel írom. Annak a borotvának az élén egyensúlyozva, amelyiknek egyik oldala az ébrenlét, a másik az álom; azon a vékony ezüsthorizonton, ahol közvetlenül elalvás előtt lebeg az ember, vagy mielőtt teljesen magához térne ébredés után. Neil Gaiman az egész életét ott éli. Megírja a történeteit, és elküldi erről a vékony ezüst-horizontról, amelynek hídján mi, többiek csak napjában kétszer kelünk át.
7. oldal - Előszó (Steve Erickson) (Cartaphilus, 2010.)
– Tartozom neked egy dedikálással.
A homlokát ráncolva kinyitotta a borítékot. Kivette belőle a jegyeket, és amikor elolvasta, mi van rájuk írva, kifutott a vér az arcából. Majdnem elájult. Brandonnak kellett elkapnia, mert megroggyant a térde. Imádom Levit! Nincs nála nagyobb kocka a világon, de akkor is iszonyat szórakoztató jelenség.
– Ez itt. – nézett rám tágra nyílt szemmel – ez itt két jegy Salt Lake Citybe, az ide FantasyCon irodalmi szekciójába. George R. R. Martin, Neil Gaiman, Brandon Sanderson.
– És L. P. Morgan. A Cinder-krónika szerzője – fejeztem be vigyorogva. – Róla maradtál le, ugye? A beszélgetés után dedikálás is lesz, szóval végre találkozhatsz vele.
They may be called the Palace Guard, the City Guard, or the Patrol. Whatever the name, their purpose in any work of heroic fantasy is identical: it is, round about Chapter Three (or ten minutes into the film) to rush into the room, attack the hero one at a time, and be slaughtered. No one ever asks them if they wanted to.
This book is dedicated to those fine men.
And also to Mike Harrison, Mary Gentle, Neil Gaiman and all the others who assisted with and laughed at the idea of L-space; too bad we never used Schrödinger's Paperback…
ajánlás
Ne törődj a híd alatt tanyázó trollal, pimasz egy fráter, annyi szent. Nem fog lelépni. Holnap is ott vár majd, és holnapután is; figyelj inkább a többi hangra Neil Gaiman éjszakájában.
9. oldal (Előszó)
Mindezt reggel írom. Annak a borotvának az élén egyensúlyozva, amelyiknek az egyik oldala az ébrenlét, a másik az álom; azon a vékony ezüsthorizonton, ahol közvetlenül elalvás előtt lebeg az ember, vagy mielőtt teljesen magához térne ébredés után. Neil Gaiman az egész életét ott éli. Megírja a történeteit, és elküldi erről a vékony ezüst-horizontról, amelynek hídján mi, többiek csak napjában kétszer kelünk át. Gaiman a troll, aki a híd alatt él; szövegbuborékokba leheli ki azokat a látomásokat, amik a mi szemünk előtt csak pillanatokra villannak fel, hogy aztán rögtön el is felejtsük őket. Álmok arról, amit szerettünk és amit elveszítettünk, álmok, amelyek élénkebbek az életünknél, álmok, amelyek elárulják magukról, hogy valójában nem is álmok, amelyekből aztán nyugtalanító kérdések fakadnak, amik rabul ejtenek bennünket, de végül felszabadítják a lelkünket, feltéve persze, ha elég bátrak vagyunk, hogy meghallgassuk a válaszokat.
7-8. oldal — ELŐSZÓ — STEVE ERICKSON (Cartaphilus, 2010)
