Nália személy

Anna Banks: Legacy Lost
Anna Banks: Triton
Anna Banks: Neptun

Idézetek

Eszandics>!

– Melyik részt nem értetted abból, hogy a nagypapa küldött ide?
– Több, mint kétszáz éves, Emma. És az agya is annyi. Használd a józan eszedet!

248. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Emma McIntosh · Nália
RVivi P>!

– Nem vagyunk olyan vadállatok, amilyenek a saját városodban ólálkodnak.
Hú, anyu, ez övön aluli volt. Bár tulajdonképpen jogos. Mi nem tűnünk vadállatoknak.
Mi rohadtul terroristának tűnünk.

319. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Emma McIntosh · Nália
vikcs>!

[…] nagyon is valószínű, hogy anyukám Neptunban teljesen átmegy Rambóba.

255. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Emma McIntosh · Nália
Eszandics>!

– Igen, édesem. A nagyapád elmondta, hová küldött titeket, és amikor a fejéhez vágtam a telefont, elvétettem, az akváriumot találtam el, és ripityára tört.

245. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Antonisz · Nália
SzRéka P>!

Nalia laughs, a genuine, tickled sound, and Grom realizes it could be his new favorite sound in all the ocean.

Kapcsolódó szócikkek: Grom · Nália
SzRéka P>!

She shakes her head and reaches around to pull a tangle of hair forward. “My hair,” she says, her eyes bigger than he’s ever seen them. “It’s singed.”
Grom cocks his head, flirting with the idea of strangling her. “Seriously?”
She shrugs, dejected. “I know it sounds petty. It’s just that…well, I really loved my hair.” She dangles it in front of her as if it’s a crispy dead eel.
They both remember Freya’s existence when she groans—apparently something else did the job of knocking her out without Grom’s assistance. Nalia snaps out of it first and helps her friend, who gasps at the sight of her. “Oh, your hair! What will your father say?”
Grom pinches the bridge of his nose. Has the entire world gone mad?

Kapcsolódó szócikkek: Grom · Nália
vargapaula>!

– Eddig nem jött ide. Azt hiszem, mindjárt elpucol.
– Az valami rossz?

Kapcsolódó szócikkek: Galén · Nália
ancsee P>!

Sosem láttam ezt a férfit, mégis hátborzongatóan ismerős. Amíg Galén mellett ült, sziluettje egyértelműen jellegzetes szirénhímet mutatott, de a szemembe tűző nap eltakarta vonásait, így természetesen feltételeztem, hogy ahol Galén, ott Tóraf. Most azonban, hogy arca tisztán látható, megállapíthatom, hogy ez a férfi pont úgy fest, mint Galén kicsit idősebb kiadásban. Kicsit idősebb, úgymint kicsit megviseltebb. Egyébiránt az ikertestvére lehetne. Talán azért, mert Galén holmijait viseli, gyűrött barna teniszpólót és skótkockás sortot. De az öltözéken túl más is közös bennük.
Ő is jóképű, mint Galén, ugyanaz az erőteljes állkapocs, ugyanaz a szemöldökforma, még az arckifejezése is ugyanaz – azt jelzi, hogy megtalálta, amit keresett. Csakhogy ennek az idegennek az ábrázata világosan elárulja, hogy sokkal régebb óta keresgélt, mint Galén – és ez a férfi nem engem keres. És ekkor már pontosan tudom, kicsoda. Ekkor már elhiszem azt, amit Galén tekintetében látok. Hogy nem hazudott nekem, hogy szeret engem. Mert ez a férfi csakis Grom lehet.
– Nem. Nem. Ez nem lehet! – erősíti meg ezt anyu félig sírós, félig nyöszörgős hangja is. Még ha pillanatnyilag nem lenne Rachelhez bilincselve, akkor sem biztos, hogy meg tudna mozdulni. A hitetlenkedés egészen különleges módon képes megbénítani az embert.
Ahogy a férfi Rachel autójához közeledik, lépésről lépésre hevesebben rázza a fejét. Mintha szándékosan húzná az időt, ízlelgetné a pillanatot, vagy pedig csak nem akarná elhinni, hogy ténylegesen bekövetkezett.
Bizony, kegyetlen bestia a hitetlenség.
És mégis kettejüké ez a pillanat, anyué meg ezé a jóképű idegené. A férfi a jobb oldali ajtóhoz ér, és merőn néz le anyámra az acélos ibolyakék szemével – anyámra, aki soha nem szokott sírni, anyámra, aki most úgy bőg, mint egy elnáspángolt kisgyerek. A férfi arcát számtalan érzelem szivárványa torzítja el, némelyiket meg sem tudnám nevezni. Azután Grom, a tritonkirály térdre ereszkedik anyám előtt, és egyetlen könnycsepp gördül le az arcán.
– Nália! – suttogja.
És ekkor anyám arcul csapja. Nem az a fajta nyakleves ez, amit feleselésért kap az ember. Nem is ökölcsapás, amilyet anyu a konyhánkban Galénnak és Tórafnak osztogatott. Az a fajta pofon, amit egy nő annak a férfinak ad, aki mélyen megsértette.
És Grom jóindulatúan fogadja.
– Kerestelek! – kiáltja, noha csak centiméterek választják el őket egymástól. Grom lassan, mintegy békéltető gesztusként megfogja, és megszorítja azt a kezet, amelyik megpofozta. Láthatólag örömét leli az érintésében. Az arca csupa gyöngédség, a hangja mintegy masszázs az idegeknek:
– Én is téged.
– Eltűnt a lüktetésed – erősködik anyu. Szavai most már visszafojtják a zokogást. Küszködik, hogy uralkodjon magán. Még sosem láttam, hogy anyámnak küzdenie kellett az önuralmáért.
– A tiéd is.
Ráeszmélek, hogy Grom tudja, mit ne mondjon, mit ne tegyen, amivel fölingerelné anyámat. Tökéletes ellentéte vagy talán csak kiegészítője.
Anyu tekintete a férfi csuklójára szegeződik, és könnyek csorognak le az arcán, halvány szemfestéknyomokat hagynak maguk után. Grom mosolyog, és lassan elhúzza a kezét. Azt hiszem, most megmutatja Náliának a karkötőt, amit visel, de ehelyett letépi a csuklójáról, és anyámnak nyújtja, hogy jobban megszemlélhesse. Onnan, ahol állok, úgy tűnik, egy fekete golyó valamiféle zsinegre kötve. Anyám arckifejezéséből ítélve ez a golyó jelent valamit.
– A gyöngyöm – suttogja. – Azt hittem, elvesztettem.

Kapcsolódó szócikkek: Emma McIntosh · Galén · Grom · Nália