Nagy Zoárd személy
Idézetek
Na, el is indult Nagy Zoárd. Megjárta a sivatag homokját, a tengerek partjait, szigeteken járt, délszaki földeken, jéghideg északon. Talán nincs is olyan hely, ahol Nagy Zoárd ne járt volna. Igen ám, csakhogy egyszer elkezdett sajogni a szíve. Újra látni szerette volna a völgyet, a folyót, szeretett volna elbeszélgetni a tölggyel és a bükkel. Fogta magát, hazament. Van lába, megtehette. Otthon aztán úgy érezte, hogy ez nem ugyanaz a völgy, nem ugyanaz a folyó, s a tölgy se meg a bükk se ugyanaz. „Ez nem ugyanaz a hely, ahol születtem!” – kiáltotta, és nekivágott a világnak, hogy megkeresse azt a völgyet, azt a folyót, azt a bükköt és azt a tölgyet. Járt, járt körbe a világban örökké, szakadatlan. De hogy találta volna meg, amit keresett?! Belefáradt, elszomorodott.
Bemutatkozunk
Kiráncigálta Szörnyeteg Lajost a zuhany alól, adott neki két szelíd kis pofont, hogy magához térjen.
– Szó sem fér hozzá – mondta neki –, hogy itt csak egyetlen dolog segít. A kutyabengekéreg. Rágicsáljál kutyabengekérget, és egyszeriben elmúlik az álmosságod.
Az utolsó mondatot már hallotta Ló Szerafin, a kék paripa, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa meg Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült cirkuszi oroszlán is. Merthogy a nagy zajongásra előkászálódtak a hűvösből.
– Még hogy kutyabengekérget álmosság ellen! – szólt közbe rögtön méltatlankodva Ló Szerafin. – Tudod te, Aromo, hogy mire való a kutyabengekéreg?
– Hogyne tudnám – mondta hetykén Aromo –, mire való lenne?! Hashajtó.
– És te hashajtóval akarod elmulasztani az álmosságát?! – háborogtak a többiek.
– Persze – mondta Aromo –, amíg megy a hasa, úgysem tud elaludni. Világos, nem?
26. oldal
– Kuss! – mondta Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. – Itt vihorásztatok, röhécseltetek, talán még vicceket is meséltetek egymásnak, miközben hallhattátok, hogy közeledem.
– Nem hallottuk – tiltakozott Ló Szerafin –, csak a vége felé, éppen hogy alig-alig; annyira, hogy döbb, döbb…
– Igen, igen, s azt hittük, a fülünk cseng – toldotta meg Aromo.
– Vagy hogy egy üres hordó gurul – bólogatott Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa.
– Dömdödöm – mondta Dömdödöm.
– Vagy hogy dobol egy dobos – így Vacskamati.
– Vagy?! – kérdezte ordítva Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, és szigorúan Szörnyeteg Lajosra nézett.
– Szerinted mi volt?
Szörnyeteg Lajosnak reszketni kezdett a térde kalácsa.
– Én azt hittem, hogy… izé… hogy döböl egy döbös.
Bikfi-bukfenc-bukferenc
Azért persze összegyűlt a favágóbrigád. Mikkamakka mint brigádvezető és faügyi szakértő, Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót, Bruckner Szigfrid, a nagyhangú, öreg oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl, a fent említett kék színű Ló Szerafin, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa és a szűkszavú Dömdödöm. Meg persze Vacskamati, aki nem volt ugyan erős, de azt mondta, hogy valakinek a finom szellemet is képviselni kell a társaságban, s ki lenne erre őnála alkalmasabb!
A brigádvezető válaszra sem méltatta. Szörnyeteg Lajos tátott szájjal nézte (sosem látott még eleven, finom szellemet), Bruckner Szigfrid megvetően elhúzta a száját, Aromo a térdét csapkodta nevettében (még hogy nála finomabb szellemet, ki hallott ilyet?!), Ló Szerafin azon tépelődött, hogy vajon mit kezdenek favágás közben a finom szellemmel, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa a fejét csóválta, Dömdödöm csak annyit mondott: „döm”, majd kis szünet után enyhe gúnnyal hozzátette: „dödöm”. De azért magukkal vitték Vacskamatit. Persze. Természetesen. Mert titokban mindnyájan szerették. Ezt titokban Vacskamati is tudta.
Maminti, a kicsi zöld tündér