Nagy Márk személy

– Tessék. Fogd, olvasd, és örülj – dobtam hátra neki a reggeli újságot.
– Hah! – nézett a címlapon szereplő képünkre. – Címlapon vagyunk, Beka! – kerekedett el a szeme, és azonnal bújni kezdte a sorokat.
– Bizony – néztem hátra mosolyogva.
– És kép is van rólunk. Na, a hülye kommentelő. Tudtam, hogy jól néztem ki! – hadonászott az újsággal.
– Látom, megfogtad a lényeget – forgattam a szemem unottan.

– Ah, szóval Mónika – vettem át a szót. – Örülök, hogy megismerhetlek, igazán jót csevegtünk a telefonban – szóltam vidáman. – Hadd mutassam be a replikámat, Lexit – tettem hozzá.
– Hő! – förmedt rám Evelin.
– Elnézést, valami valótlant mondtam? – kérdeztem mosolyogva.
– Addig vigyorogsz, Bexi, amíg…
– Amíg? – kérdeztem érdeklődve.
– Lányok! – csitított Márk, mire dühösen felé fordultunk. – Foglalkozzunk inkább valami érdekessel. Mondjuk velem – dobta be a témát, mire én elnevettem magam, Evelin viszont undorral nézett rá.

– Jössz a premier előtti vetítésre?
– Naná. Körtétől szereztem két jegyet.
– Kettőt?
– Viszem a csajomat.
– Tegnap még engem hívtál így.
– Ma meg Mónikát. Kellett valaki, páros jegyeket adtak, nem lehet szólóban menni…
– Undorító vagy – mondtam nevetve.
– Ha esetleg úgy gondolod, a balfék-Geri helyett…
– Nem megyek veled moziba!
– Jó, nem is passzoltam volna le Mónikát.
– Tudom, hogyne – mosolyogtam. – Egyébként végig hallja, amit mondasz?
– Persze, miért?
– Márk, te egy igazi hülye vagy – nevettem fel a néma lépcsőházban, és kinyomtam a hívást.

– Berágtál? – törte meg a csendet.
– Miért rágtam volna be?
– Erika miatt…
– Az ki?
– A barátnőm.
– Mónika – javítottam ki.
– Francba – sziszegett. – Először is azt mondtam.
– Erikát mondtál.
– Na és? Mindkettőnek „ka” a vége – magyarázta meg a tévedése okát.
– Aham. Na, szia.
– Beka!
– Igen?
– Neked is „ka” a neved vége.
– Akkor most ennek örülj, és majd szólj, ha befejezted.