Mrs. Featherington személy

Julia Quinn: A herceg és én
Julia Quinn: A vikomt, aki engem szeretett

Idézetek

Catronia>!

– Ők a lányaim – mondta az asszony a három fiatal hölgy felé mutatva.
Kettő közülük kellemes megjelenésű volt, a harmadik azonban még alig bakfis, narancsszín ruhában, ami egyáltalán nem állt jól neki. Úgy tűnt, nem élvezi az estét.
– Hát nem bájosak? – kérdezte a lady. – A büszkeségeim. És olyan jó természetűek!
Simonnak az a kellemetlen érzése támadt, hogy hallotta már ezeket a szavakat egyszer, amikor kutyát akart venni.

R>!

– Ők a lányaim – mondta az asszony a három fiatal hölgy felé mutatva.
Kettő közülük kellemes megjelenésű volt, a harmadik azonban még alig bakfis, narancsszín ruhában, ami egyáltalán nem állt jól neki. Úgy tűnt, nem élvezi az estét.
– Hát nem bájosak? – kérdezte a lady. – A büszkeségeim. És olyan jó természetűek!
Simonnak az a kellemetlen érzése támadt, hogy hallotta már ezeket a szavakat egyszer, amikor kutyát akart venni.
– Kegyelmes herceg úr, hadd mutassam be Prudence; Philipa és Penelope lányomat!
A lányok pukedliztek; egyikük, sem mert a szemébe nézni.
– Még egy lányom van otthon – folytatta a nő. – Felicity. De ő még csak tízéves, ezért nem hozom el ilyen eseményekre.
Simon el nem tudta képzelni, miért érezte szükségesnek a nő, hogy ezeket az információkat megossza vele, de ha megszólalt, továbbra is igen unott hangon beszélt (ezt régen megtanulta; a legjobb módszer, hogy ne mutassa ki dühét).
– Ön pedig…? – tette fel a kérdést.
– Ó, kérem, bocsásson meg! Természetesen Mrs. Featherington vagyok. A férjem három éve halt meg, de az ön apjának egyik legjobb barátja volt. – A mondat végén hangja elhalt, mert eszébe jutott, hogyan reagált Simon, amikor az apját említette.
Simon kurtán bólintott.
– Prudence nagyon jól zongorázik – mondta Mrs. Featherington erőltetett vidámsággal.
Simon észrevette a legidősebb lány fájdalmas arckifejezését, és elhatározta, hogy sosem vesz részt zeneesten a Featherington-házban.
– Az én drága Philipám pedig kiváló akvarellfestő.
Philipa ragyogón mosolygott.
– És Penelope? – kérdezte Simon, mert valami belső démon erre késztette.
Mrs. Featherington igen riadt pillantást vetett legkisebb lányára, aki elég szerencsétlennek tűnt. Penelope nem volt túl szép, és kövérkés alakját nem javította az anyja választotta ruha. De tekintete kedvességre utalt.
– Penelope? – visszhangozta Mrs. Featherington kissé sipítósan. – Penelope.. Ó, hát ő Penelope! – Szája láthatóan tettetett mosolyra húzódott.
Penelope úgy nézett ki, mintha a szőnyeg alá akarna bújni. Simon elhatározta, hogy ha kénytelen táncolni, Penelope-t kéri fel.
– Mrs. Featherington – szólt egy éles, erélyes hang, ami csak Lady Danbury hangja lehetett –, a herceget zaklatja?
Simon igenlő választ akart adni, de Penelope Featherington rémült arca láttán csak halkan jelentette ki: – Természetesen nem!
Lady Danbury homlokát ráncolva lassan közeledett felé.
– Hazug!
Azzal a lady Mrs. Featherington felé fordult, akinek arcszíne a megjegyzés hallatán zöldesre változott. Mrs. Featherington egy szót sem szólt. Lady Danbury szintén nem szólt. Mrs. Featherington végül mondott valami olyasmit, hogy az unokahúgát kell megkeresnie, azzal három lányával együtt elsietett.
Simon karba tette a kezét, de képtelen volt uralkodni arcán, hogy ne látsszon rajta, egy kicsit élvezi a helyzetet.
– Ez nagyon jól jött. Köszönöm – mondta Simon.
– Semmiség. Annak a nőnek toll van az agya helyén, és a lányainak is, kivéve talán a csúnyácska legkisebbet – mondta Lady Danbury és a fejét rázta. – Ha más színű ruhát adtak volna rá…
Simon nevetéssel küszködött és vesztett.

79.-80. oldal

R>!

Lady Whistledown mindig értesült a legújabb híresztelésekről, és más pletykalapokkal ellentétben, nem tétovázott teljes nevükön nevezni azokat, akikről írt. Múlt héten például úgy találta, hogy Kate-nek nem áll jól a sárga és a napnál világosabban le is írta: „A sárga színtől a sötét hajú Miss Katharine Sheffield úgy néz ki, mint egy megperzselődött nárcisz."

– Mit ír még? – kérdezte, érdeklődéssel előrehajolva. – Nem is volt alkalmam látni a második oldalt.
Kate mosolygott húga megjegyzésén.
– Nem sokat. Egy kicsit valami Hastings hercegről és hercegnéről, akik a hét elején érkeztek a városba, és felsorolja, milyen ételeket szolgáltak fel Lady Danbury bálján, amiket „meglepően ízletesnek" talált, és van egy meglehetősen kedvezőtlen leírás arról, hogy Mrs. Featherington milyen ruhát viselt múlt hétfőn.
Edwina elfintorodott.
– Úgy tűnik, eléggé pikkel a Featherington családra.
– Ezt nem is csodálom – mondta Mary, azzal letette hímzését és felállt. – Az a nő akkor sem tudna megfelelő színű ruhát választani a lányainak, ha szivárvány vetülne a nyakukra.
– Anya! – kiáltott fel Edwina.
Kate a szájához kapta a kezét, igyekezett nem nevetni. Mary ritkán fejezte ki véleményét, de amikor megtette, mindig nagyon találóak voltak a megjegyzései.
– így van. A legkisebb lányát folyton narancssárgába öltözteti. Pedig mindenki látja, hogy szegény kislánynak a kék vagy a mentazöld állna jól.
– Rám sárga ruhát adtál – emlékeztette Kate.
– Sajnálom. Ebből megtanultam, hogy hallgassak az eladólányokra. Sosem kételkedtem volna a saját véleményemben. Azt a ruhát átalakíttatjuk Edwinának.
Mivel Edwina egy fejjel alacsonyabb volt, mint Kate, és lényegesen vékonyabb, ez nem lehetett probléma.
– Ha átalakíttatod – mondta Kate húgához fordulva –, feltétlenül vetesd ki az ujj fodrot. Szörnyen zavaró. És csiklandoz. Az Ashbourne-bálon egész idő alatt az járt az eszemben, hogy letépem.
Mary ferde szemmel nézett rájuk.
– Meglep, és hálás vagyok, hogy végül mégiscsak sikerült türtőztetned magadat.
– Engem is meglep, de nem vagyok hálás – szólt Edwina pajkos mosollyal. – Gondolj csak bele, milyen szép kis írást kerekített volna belőle Lady Whistledown!
– Képzelem – mondta Kate szintén hamiskásan mosolyogva. – Már látom is: „A kókadt nárcisz letépi szirmait".

23., 25.-26. oldal, 1. fejezet (GABO - 2010)