Mr. Stevens személy
Idézetek
Bizonnyal egyetértenek velem abban, hogy a vacsora felszolgálása akkor jelenti a legnehezebb feladatot, ha ketten ülnek az asztalnál. Én a magam részéről szívesebben szolgálok fel egyetlen személynek, még akkor is, ha vadidegen. De ha ketten ülnek a vacsoraasztalnál, hiába a saját munkaadónk az egyik, tapasztalataim szerint nagyon nehéz megtalálni a figyelmességnek és a jelen nem lét illúziójának azt a tökéletes egyensúlyát, amely a jó felszolgálás lényege; ebben a helyzetben nehezen tud szabadulni az ember a gyanútól, hogy jelenléte zavarja a beszélgetést.
82. oldal, Második nap reggel - Salisbury (Európa, 2015)
— Ugyan már, Miss Kenton. Ha azt képzelném, hogy csak egyetlen szikrányi józan értelem van abban, amit mond, talán venném a fáradságot, hogy vitába szálljak önnel. Így azonban, azt hiszem, jobb lesz, ha egyszerűen mással foglalkozom gondolatban, amíg ön fecserészik.
— Hát akkor miért mosolyog olyan bűntudatosan, Mr. Stevens?
— Egyáltalán nem mosolygok bűntudatosan, Miss Kenton. Csak mulatságosnak találom az ön különös képességét arra, hogy badarságokat beszéljen, ennyi az egész.
171. oldal
– Kíváncsi vagyok, mit olvas olyan elmélyülten, Mr. Stevens.
– Egy könyvet, Miss Kenton.
– Azt magam is látom, Mr. Stevens. De vajon miféle könyvet…? Az érdekelne engem.
Ahogy fölnéztem, láttam, hogy Miss Kenton közeledik. Becsuktam a könyvet, magamhoz szorítottam, és fölálltam.
– Kérem, Miss Kenton – mondtam –, kénytelen vagyok emlékeztetni rá, hogy ez magánügy.
– De hát miért titokzatoskodik azzal a könyvvel, Mr. Stevens? Kezdek gyanakodni, hogy valami sikamlós olvasmány.
– Az elképzelhetetlen, Miss Kenton, hogy, az ön kifejezésével élve, bármiféle „sikamlós” olvasmány akadjon őlordsága könyvei közt.
– Hallottam már róla, hogy gyakran a tudós könyvekben is előfordulnak igencsak sikamlós részletek, de sose tudtam rászánni magam, hogy utánanézzek.
180-181. oldal, Harmadik nap este - Moscombe, Tavistock közelében, Devon (Európa, 2015)
Semmi kétség, a regény valóban „szentimentális, romantikus történet” gyanánt jellemezhető, akadt ilyen szép számmal a könyvtárban meg néhány vendégszobában is, a hölgyvendégek kedvéért. Egyszerű okból tanulmányoztam az ilyen műveket: rendkívül hatékony módja ez a választékos stílus megőrzésének és fejlesztésének. Én a magam részéről azt tartom – nem tudom, egyetértenek-e velem –, hogy a mi nemzedékünk túlságosan is nagy súlyt fektetett a választékos stílus szakmai jelentőségére; olyannyira, hogy az néha talán már a fontosabb szakmai tényezők rovására ment. Mindazonáltal soha nem helyezkedtem arra az álláspontra, hogy a választékos beszéd és stílus ne válna dicséretére az embernek, és mindig is kötelességemnek tartottam, hogy legjobb tudásom szerint fejlesszem képességeimet e téren. Aminek az a legegyszerűbb módja, ha az ember egyszerűen elolvas néhány oldalt egy jól megírt könyvből, amikor véletlenül akad egypár szabad perce. Én magam ezt a módszert alkalmaztam már évek óta, és gyakran választottam olyasfajta könyvet, mint amilyennek az olvasásán Miss Kenton a szóban forgó estén rajtakapott, mégpedig azon egyszerű okból, hogy az ilyen műveket rendszerint választékos stílusban írják, és lapjaikon sok elegáns dialógust talál az ember, amelyek az én szempontomból nagy gyakorlati haszonnal bírnak. Egy velősebb könyv – mondjuk egy tudományos értekezés – általánosságban véve több ismeretet tartalmaz ugyan, ám a nyelvezetéből tanultakat csak korlátozott mértékben használhatja fel az ember a hölgyekkel és urakkal folytatott mindennapi érintkezés során.
Ritkán volt időm és kedvem ahhoz, hogy ezeket a romantikus regényeket végigolvassam, de amennyire meg tudtam ítélni, mindig képtelen, sőt, egyenesen érzelgős volt a cselekményük, s egy percet sem vesztegettem volna egyikre sem, ha nem remélem tőlük az imént leírt előnyöket. Mindezt szem előtt tartva, ma már beismerhetem – és nem találok ebben semmi szégyellnivalót –, hogy néha mellesleg el is szórakoztattak ezek a történetek. Akkoriban talán nem is vallottam be magamnak, de hát, mint mondottam, ebben nincs semmi szégyellnivaló. Miért ne találhatna az ember némi könnyed szórakozást abban, ha arról olvas, hogy a hölgyek és urak egymásba szeretnek, és be is számolnak egymásnak érzelmeikről, méghozzá igen választékos stílusban.
182-183. oldal, Harmadik nap este - Moscombe, Tavistock közelében, Devon (Európa, 2015)
Hányszor látta az ember, hogy némelyik főkomornyikról, akit egyik nap még nemzedéke dísze, virágaként emlegettek, egy-két év alatt napnál világosabban kiderült, hogy korántsem az! Az alkalmazottak pedig, akik annak idején nem győzték eléggé magasztalni őt, ekkor már úgy el vannak foglalva egy újabb kedvenc tömjénezésével, hogy nem marad idejük elgondolkozni ítélőképességük fogyatékosságain.
38-39. oldal, Első nap este - Salisbury (Európa, 2015)
Attól tartok azonban, hogy miközben mindenáron igyekeztem megnyerni Mrs. Clements és a két lány támogatását, önnön teljesítőképességem korlátait nem mérlegeltem kellő alapossággal; és bár sem tapasztaltságom az ilyen ügyekben, sem szokásos elővigyázatosságom nem engedte, hogy több kötelezettséget rójak magamra, mint amennyit ténylegesen el tudok végezni, e tekintetben talán mégsem voltam kellőképpen óvatos, és nem engedtem magamnak hibalehetőséget, így hát nem is csoda, ha több hónap után ez a vigyázatlanság megmutatkozott, mégpedig a szóban forgó apró, ám árulkodó jelekben.
[…] talán éppen a szembeszökő drámaiság vagy látványosság hiányában különbözik a mi tájaink szépsége minden mástól. Az embert átjárja e szépség nyugalma, visszafogottsága. Mintha ez a föld jól tudná, milyen szép, milyen nagy, és nem szorulna rá, hogy világgá kürtölje. Hozzá képest mindazok a látványosságok, amelyeket Afrika vagy Amerika kínál, bármily nyilvánvalóan megragadók, a tárgyilagos néző szemében, ebben biztos vagyok, alábbvalónak bizonyulnának, éppen illetlen hivalkodásuk okán.
37. oldal, Első nap este - Salisbury (Európa, 2015)
Mr. Farraday reggeli kávéját szolgáltam fel éppen a reggelizőszobában, amikor munkaadóm megjegyezte:
– Remélem, nem maga hallatta azt az éktelen károgást ma reggel, Stevens!
Kitaláltam, hogy arra a két cigányra gondol, akik szokásuk szerint ócskavasért csöngettek be a kastélyba kora reggel. Történetesen aznap is sokat töprengtem, vajon nem kívánja-e meg munkaadóm, hogy tréfálkozására tréfával válaszoljak, és fölöttébb nyugtalanított, hogy esetleg rossz szemmel nézi sorozatos mulasztásaimat e téren. Ezért valami szellemes válaszon törtem a fejemet, olyan válaszon, amelyben keresve sem lehet bántó élt felfedezni, ha mégis rosszul ítéltem volna meg a helyzetet.
– Inkább fecskéknek mondanám őket, uram, nem varjaknak – jegyeztem meg egy-két pillanatnyi habozás után. – Mivelhogy vándormadarak – tettem hozzá illendően szerény mosollyal, amely nem hagyott kétséget afelől, hogy tréfának szántam a mondottakat, ugyanis nem szerettem volna, ha Mr. Farraday tévesen értelmezett tapintatból elfojtja spontán derültségét.
Ő azonban épp hogy fölpillantott.
– Mit mondott, Stevens? – kérdezte.
Csak ekkor jutott eszembe, hogy tréfás megjegyzésemet aligha méltányolhatja az, aki nem tudja, hogy cigányok jártak erre. Így viszont nem láttam módot arra, hogy a tréfát tovább szőjem; az igazat megvallva, elhatároztam, hogy véget vetek a dolognak, ezért úgy tettem, mintha eszembe ötlött volna valami sürgős elintéznivaló, és elnézést kérve távoztam, Mr. Farraday pedig némiképp értetlenül nézett utánam.
23-24. oldal, Prológ: 1956 júliusa - Darlington Hall (Európa, 2015)