Morten Pedersen Falck személy

Kim Leine: A Végtelen-fjord prófétái

Idézetek

robinson P>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

– Ez már csak így van. Mintha tavasz óta éveket öregedtem volna. De boldog vagyok, boldoggá tettél. Te nem vagy az, Morten?
– De igen. Boldog vagyok.
– Szeretlek – teszi hozzá a lány.
Morten félig felé fordul, és mosolyogva megpaskolja a kezét. Eszébe jut, hogy alkalomadtán valami hasonlót kell mondania neki úgy, hogy ne csengjen hamisan, és ne legyen gépies ismétlés sem. Szeretlek. Hmmm, milyen nehéz kimondani.

71. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Morten Pedersen Falck
robinson P>!

Az ég felhős, s az idő kissé nyirkos, amikor Morten Pedersen 1782. június 1-jén, tíz nappal huszonhatodik születésnapja után megérkezik Koppenhágába.

(első mondat)

Kapcsolódó szócikkek: Koppenhága · Morten Pedersen Falck
zsoltika>!

Kragstedt asszony távozik. Felsétál a veteményeshez, mely egyelőre semmi jelét nem mutatja az életnek. Aztán hazamegy, leül a szalonban az ablaknál, és olvasni kezdi az egyik regényt, amelyet Falck könyvtárából kapott kölcsön. Előkeresi az írószerszámait, és lejegyez pár dolgot, amit meg akar vitatni a lelkésszel, ha az majd hazatér. Jó barátságban vannak, úgy érzi, a férfi kicsit bele is szeretett. Kiolvassa a szeméből, amikor ajtót nyit neki, és a tiszteletes belép a szalonba. Előbb vagy utóbb, valószínűleg a következő télen, meg fogják csókolni egymást, és egy kis fájdalmat is okoznak egymásnak, persze nem nagyobbat; mint amennyi megengedett változatosságot hoz az egyhangúságba. Szórakoztatja, amikor arról képzeleg, hogyan is történik majd mindez, és mit fognak mondani egymásnak. Pálinkát tölt a férfinak, amitől az levetkőzi a gátlásait, sietve, kissé zavartan magához húzza és megcsókolja. Így! Ő ellöki magától, felháborodik. Falckot bűntudat gyötri. Eljátsszák a szerepeiket. Ő pedig újra odatartja a száját. Falck, mintegy véletlenül, megsimítja a keblét. Ő megfogja a kezet, és a mellére szorítja, a kéz kicsit belemarkol a mellbe, amitől apró szúrások sugároznak szét a testében felfelé, lefelé, be a női vágy sötét gócpontjába. De a lelkész megérti. És megszabadítja a szégyentől.

218. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Haldora Kragstedt · Morten Pedersen Falck
Fenyő>!

Az idő duzzasztógát, s a vízgyűjtő közönséges tanítóélettel telik meg. Morten Falck a lieri egyházközösségben hullámzó lágy dombok között járkál és él. Az idő múlásával a víztömeg egyre csak nő, egyre mélyebb, az évek elfedik a meder fenekét, a hónapok fölégyülemlenek, a hetek, a napok, a percek a rakparthoz verődnek, miközben Morten Falck sétál, a nap mérlegkarja keresztülsöpör a csírázó erdőn, és kiszívja a klorofillt a földből, keresztülsöpör a fák koronáján, és azok reszketnek az élettől.
Az idő gátja átszakad. Morten átmegy az apjához, kölcsönkér, és megkapja, az idő kiárad, és magával sodorja, elragadja az örvénylés, s ő ott áll a Christianiából Koppenhágába tartó postahajó fedélzetén, háta mögött egy ország süllyed el a tengeren, miközben előtte egy másik bukkan fel. A fedélzet imbolyog, ám ő szilárdan áll, mint felkiáltó-, vagy inkább kérdőjel, de mindennek ellenére áll, a nap süt, az eső esik, besötétedik, kivilágosodik, a nap süt, keserű sört iszik, és penészes kétszersültet eszik, teljesen otthon érzi magát.
504. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Morten Pedersen Falck
zsoltika>!

Vigyázat! Felnőtt tartalom.

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Előkeríti a lányt, aki vászonlepedőt terít az ágyra, és elrakja a paplant meg a párnát. Kragstedt asszony felmászik az előkészített helyre, és beveszi az ópiumot, amit Falck kikészített. Aztán fekve várja a jól ismert kábult nyugalmat. Még érzékeli, hogy Falck lepedőből csíkokat hasít, és beáztatja őket egy zsírral teli tálban. Aztán egy törölközőre teríti az átitatott csíkokat. Ezután fogja a puskaporostokját, és a fekete port a csíkokra szórja.
– Amikor végzünk, ezeket el kell égetnünk – mondja suttogva, mint egy összeesküvő. – Remélem beleegyezik.
– Természetesen.
– Amit most teszünk, büntetendő cselekedet, mindketten fegyházba kerülhetünk érte.
Az asszony végignéz magán. Bizonyára elaludt. A lábai között látja a lelkész fedetlen fejét. Tetveket vél felfedezni a fejbőrén, aztán a gyógyszer hatásának tulajdonítja a látványt. Még nem érez fájdalmat, attól, hogy valaki odalent babrál vele, egy rég halott érzés keríti hatalmába. A lény a lelkész válla fölött áthajolva lámpát tart, egyik keze előrenyújtva, abban is van valami. Mindketten ugyanarra a pontra néznek a lába között, teljesen leköti a figyelmüket, miközben a lámpafény ide-oda imbolyog az arcukon.
– Inkább a mennyezetet bámulja, Kragstedt asszony – szólal meg a pap. – Itt semmi érdekeset nem lát.
Visszaejti a fejét a párnára. Egy erdőben találja magát, ahova zöldes kötegekben szűrődik be a fény, a fák koronája és a földön heverő barna levelek határolta térben vándorol. Nincs egyedül, elhunyt testvére sétál mellette, kart karba öltve csevegnek és nevetgélnek. A nővére az eljegyzésre készül, kedvese éppen most beszél az apjukkal. Felsorolja, mi mindent kell vásárolni az esküvőre, aztán pedig a háztartáshoz; a ház már megvan, polgári otthon egy kereskedővárosban, cselédséggel, lovakkal, hány gyereket is szeretnének? Sokat. És hogyan is tesznek szert ezekre a gyerekekre? Hát úgy, hogy együtt vannak, mint férj és feleség, magyarázza a nővére. Haldora nevet. Ennél nagyobb ostobaságot még nem hallott. Úgy, hogy együtt vacsoráznak, kart karba öltve sétálnak, és megcsókolják egymást? Így keletkezik a gyerek? Micsoda badarság! Dehogy, úgy, hogy megosztjuk a fekhelyünket, és kimondhatatlan, de gyönyörű dolgokat teszünk. Közel engeded magadhoz a férfit, beereszted hogy egy kicsit megrepedj, megnyílsz, és ez a változás a férfit rabszolgává, a nőt uralkodóvá változtatja. Majd ha te is konfirmálkodtál, elmesélem az egészet.
– Feküdjön nyugodtan, Kragstedt asszony.
Álmában valószínűleg nevetett. Most a plafont bámulja a kereskedelmi képviselő házában, a mennyezetet, illetve föntről nézve a padlót tartó súlyos tölgyfa gerendákat. Odafönt vannak a kesernyés szagú sonkák, gondolja, a képviselő sörét és pálinkáját hasas hordókban tárolják, a zsákok tele búzával meg darával, meg az édeskés komló és a fűszeres illatú dohány. Akkor is ott vannak, ha nem látom, a világ sokkal nagyobb a személyemet körülvevő buboréknál, óriás, hatalmas és minden mindennel összefügg benne. A nőverem, Jensine is a része, még ha meg is halt, és a halott apám meg az anyám meg az élő testvéreim, és én is itt vagyok, még ha ők nem is tudják, hogy még itt vagyok, még ha nem is sejtenek semmit abból, hogy valaki éppen most tesz robbanótöltetet a hüvelyembe, és mindenkit teljesen hidegen hagy az egész, még engem is.
Látja hogy a lelkész izzad, látja, ahogy előrehajol, és hunyorogva tanulmányozza a szétfeszített hüvelybemenetet, meg azt ami odabent található.
– Több fényt – kéri.
A lány közelebb tartja a lámpást. Csak nehogy megperzselje a haját, gondolja Haldora.
– Több fényt!
A lány felcsavarja a lámpát. Az köpködni kezd.
– Köszönöm. Sokkal jobb.
Haldora érzi, ahogy valamit beletömköd, valószínűleg a vászonrongyokat. A lány tartja a hüvelynyílást szétfeszítő spekulumot, közben pedig a fröcskölő lámpával egyensúlyoz.
– Kragstedt asszony – mondja Falck elfojtott hangon –, most felvezetem ezt a szondát a méhnyakhoz. Valószínűleg fájni fog, de meg kell próbálnia mozdulatlanul feküdni.
A fájdalom egyszerre hasít bele, mint a villámcsapás az érzéketlen sötétségből, meglepi, amitől alteste megvonaglik.
– Feküdjön mozdulatlanul, Kragstedt asszony. Szorítsa össze a fogait.
A hasító fájdalom megint ott van, és ő megint megugrik, igaz, nem annyira, mint az előbb. Falck dünnyög, a hosszú acélszállal bíbelődik, amellyel a rongyokat gyömöszöli a méhbe. Ingerülten morog.
– Valami gond van? – kérdezi Haldora olyan hangon, amit ő maga is csak alig ismer fel.
– Nem, nem, nincs semmi gond, kedves asszonyom, csak egy váratlan beszűkülés. Kénytelen leszek valamivel keményebb kézzel dolgozni.
– Rendben.
– Fontos, hogy ne mozogjon, Kragstedt asszony.
– Az Isten szerelmére, szólítson Haldorának.
– Rendben, Haldora, drága barátnőm, néhány másodpercig ne mozduljon. Most behatolok.
Az asszony belekapaszkodik az alatta lévő vászonba, fejét oldalra fordítja. De a behatolásra a teste önkéntelenül reagál, megrándul, és a szerkezet, melyet Falck megpróbált belédugni, a levegőbe repül, majd leesik mellé a lepedőre. Ordítást hall, zörgést és tologatást, üvegcserepek csörgését, melyet elnyújtott, sziszegő hang követ, aztán villanás kísérte csattanás. Falck üvöltve felpattan, kezét az arca elé kapja, haja lángol. Megmondtam, hogy vigyázzon azzal a hajjal, gondolja Haldora, de most talán megszabadul a tetvektől. Égető fájdalmat érez, de mintha mégsem érezné, inkább csak látná, mintha elszakadt volna tőle, és jelentéktelennek tűnik ahhoz a fájdalomhoz képest, amit akkor érzett, amit akkor érzett, amikor a lelkész hozzá akart férni a méhéhez. Csak most érti meg, hogy az égető fájdalom teljesen valóságos, odalent minden fröcsögve forr, s a szoba lassan megtelik az émelyítő, megpörkölődött bűzzel. Kipattan az ágyból, betámolyog a szalonba, ahol a lány közeledik futva, lapáttal a kezében. A lapáton egy kupac havat tart, ő ráül, és agyonégett altestét a hóhoz szorítja. Gőz és fekete füst csap fel. A fülkében Falck nyöszörög, majd megjelenik az ajtóban, és odatapogatózik az asztalhoz. Leül a padra.
– Vizet! – nyögi.
A lány hozza a vödröt, a lelkész fölé hajol, és az arcára locsolja.
– Baleset történt – nyöszörgi Falck –, az az átkozott lámpa, a puskapor idő előtt meggyulladt, pont a szemembe kaptam. Hogy van, madame Kragstedt?
Az asszony a lány segítségével éppen az elszenesedett csíkokat próbálja kiszedni a hüvelyéből. Égetthús- és salétromszagúk van. Kicsit véresek is, de amikor az utolsó rongyot is kihúzzák, a vér tisztán, vörösen ömlik a hókupacra.

293-297. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Haldora Kragstedt · Morten Pedersen Falck
zsoltika>!


A papírt karcoló toll vagyok
A kifolyó tinta
A papír, mely felszívja
A kezemből, a szellememből áradó
Szavakat
A farkat tollat tartó kéz vagyok
A tollat vezető kezet tartó szellem vagyok
Morten Pedersen Falck vagyok

388. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Morten Pedersen Falck