Miskolc helyszín

Átrobogsz Miskolcon, hidak és felüljárók, kövezet, macskakő, aztán aszfalt, megint aszfalt, a kocsik állandóan az úttest rossz oldalán, városban nehezebb. Alkonyodik, újra a falvak fakó, gyenge fényei, de mások, mint nálunk, egészséges, friss városi villanyfény, erős városi fény, itt nincs háború. Jó út, jó minőségű burkolat, jobb, mint nálunk, az ablakban az éjszaka, a falvak fénye, nem olyan gyenge, mint nálunk. Megyünk, nyolcvannal, kilencvennel, néha százra is fel lehet gyorsulni, és ilyenkor jó, eltűnik, ami az út mellett van, csak az éjszaka marad, az út, a motorzúgás és a fénypászmák az aszfalton, a jobb lábam a gázon, a bal a fényszóró kapcsolóján, milyen kicsi forgalom, szinte semmi, a fényben egy tábla: Harsány.
Aztán hirtelen Budapest, és minden megváltozik.
Nem is hirtelen, de megváltozik: nem hirtelen, mert először szántóföldek, a szántóföldek között külvárosok, vasútállomás, megint külvárosok, falusi házak, aztán valamivel városiasabbak, nem sokat látni, csak ami az út menti lámpák fényében látszik, aztán hirtelen felbukkan a város.
Az út jobb oldalán Pest 14. kerülete, amelyről nem tudok semmit, mert sosem jártam Budapesten, miért jártam volna, Bécsben persze, hogyne, Berlinben Párizsban Rómában Londonban, de Budapest azért periféria, semmi baj vele, de mégis. Nem jártam itt, és kész, mit magyarázkodjak?, pedig most hirtelen itt terem jobbra Pest 14. kerülete és a HÉV nevű elővárosi vonat, így van kiírva a megállókban, a gödöllői HÉV, mögötte bérházak és nagy-nagy fényesség, mindenhol lámpák, és világítanak is, miért nagyobbak a házak, mint Varsóban? Nagyobbak, mert nagyobbak, mert ez egy birodalom fővárosa, amely már nincsen, a főváros azonban még mindig birodalmi, az én Varsóm meg?, az én Varsóm semmi, provinciális zsidó–orosz város, amelyet egyszer csak kineveztek fővárosnak, ki tudja, miért, mert nagy? Talán nagy, de Budapest nagyobb, és a házak egy szinttel vagy még többel magasabbak, az utcák szélesebbek és szebbek, ez Pest, Pest; Buda a másik oldalon van, ez itt Pest.
Azonkívül minden más, semmi se olyan; hiszen éjszaka van, ráadásul hétköznap éjszaka, keddről szerdára virradó, mégis minden világos.
Se elsötétítés, se bomba hasogatta utcalámpák, van ellenben sima kövezet, a kövezeten autók, másféle autók és villamosok járnak, mint nálunk, a buszok is mások. Nagy szemük van, és felém villantják; szemük között, ahol a hűtőrács szokott lenni, az ovális motorháztetőn csillogó, krómozott rúdköteg hajlik meg, és legyezőszerűen elterül, mint a líra vagy a szorosan megkötött kéve. És zsúfolt villamosok, rajtuk emberek. És taxik, a taxikban hölgyikék kacagnak, közönségesek és profi k, akik maguk mondják be a taxisnak a címet, gondolom, magyarul. Spicces vendégek tántorognak ki a borozókból az utcalámpák alá, mert még nincs tél, még van egy kis idő télig és adventig, még október van, a legjobb hónap a borozásra, én hajtok, lassan, nézegetem az utcatáblákat, de miért, miért?
Nálunk, Varsóban koromsötét van, ha éjszaka jár az ember, s ha jár valaki, az vagy német őrjárat, vagy zsidó tolvaj, ha ugyan nem lengyel vagy másféle; és már nincs semmi, nincsenek éjszakai villamosok, nincsenek borozók, ahonnan spicces emberek tántorognának ki, s ha ki is nyitották valamelyiket, titokban surrannak ki belőlük az emberek, ahelyett hogy spiccesen tántorognának, ahogy mi Jacekkel, a drága Jacuśsal kitántorogtunk, ahonnan csak ki lehetett tántorogni Varsóban, de nem tántorgunk többé, mert én ilyen, aztán olyan katona lettem, Jacek meg ott maradt Varsóban és a maga száraz, mindentől lecsupaszított kétségbeesésében, és Iga nem fogja kirántani ebből a kétségbeesésből, nem képes, nem tudja kirántani, úgyhogy Jacek biztos megint fekszik, fekszik az ágyban, nézi a fekete plafont, nappal meg ül, megint ül, és néz ki a világos ablakon, nézi az utcát, de lent nem az van, amit látni szeretne, s ha végül megtör, megmosakszik, megborotválkozik, felöltözik, és bemegy a kórházba, akkor is mi van?, semmi, semmi, néz azokra, akiken segíteni szeretne, akin segítenie kell, és nem tud segíteni, s aztán mi marad neki?
Iszom még egy kis konyakot. Kerepesi út, jobbra a HÉV és házak, balra valami mező, talán lóversenypálya, aztán újra vasút, de az útra merőlegesen, a Baross térre vezet, a kis téren egy nagy pályaudvar, a Keleti; nagyobb, mint a varsói, megyek tovább, úgy érzem, lefelé, lefelé, a Rákóczi úton.
Város, valódi, eleven város, egy birodalom fővárosa. Fiákerek. Taxik. Világosság. Neonok. A Rákóczi út szép, széles. Villamosok. Blaha Lujza tér, rajta nagy, méltóságteljes épület, „Nemzeti Színház” van ráírva, színháznak néz ki, és a varsóival szemben megvan az az előnye, hogy nincs leégve. A közlekedés persze bal oldali, nehéz megszokni, országúton könnyebb, nagyvárosban nehéz, úgyhogy óvatosan hajtok. Fények, lámpák, neonok.

528-530. oldal, 12. fejezet