Minho személy
Idézetek
– Minho az egyetlen bökött, aki így beszélhet velem anélkül, hogy lehajítanánk a Szikláról.
Majd, Thomast még jobban meglepve, Alby sarkon fordult, és elszaladt, valószínűleg vízért.
Thomas Minho felé fordult.
– Engedi, hogy ugráltasd?
Minho megvonta a vállát, és letörölt pár izzadságcseppet a homlokáról.
– Te félsz ettől a nyavalyástól? Még sokat kell itt tanulnod. Francos újoncok.
Ez sokkal jobban sértette Thomast, mint gondolta. Alig három perce ismerte csak a srácot.
– Nem ő a vezér?
– Vezér? – Minho röffentett egyet, ami valószínűleg nevetés akart lenni.
– Nyugodtan hívd vezérnek, ha ahhoz van kedved. Vagy talán inkább El Presidentének. Nem is, Alby Admirális, ez még jobb.
Kuncogva megdörzsölte a szemét.
Thomas nem tudta, mennyire kell komolyan vennie ezt a beszélgetést. Fogalma sem volt, hogy most Minho viccel-e vagy sem.
– Ha nem ő a vezér, akkor ki?
– Csak maradj csendben Zöldfül, mielőtt még jobban összezavarodsz. – Minho unottan sóhajtott egyet, majd mintegy magának megjegyezte.
– Miért jönnek mindig ezek a girnyók a hülye kérdéseikkel? Nagyon bosszantó.
– Mégis, mit vársz? – kérdezte Thomas dühödten. Mintha te más lettél volna az első pár napon, akarta mondani.
– Tedd, amit mondanak neked, és fogd be a pofád. Én ezt várom el.
Ez után Minho egyenesen a szemébe nézett, és Thomas akaratlanul hátrahőkölt. Azonnal rájött, mekkorát hibázott. Nem engedheti, hogy így beszéljenek vele.
Feltérdelt, hogy felülről nézhessen az idősebb fiúra.
– Ja, te is biztos ezt csináltad újoncként.
Minho végigmérte Thomast. Majd újra a szemébe nézve ezt válaszolta:
– Én voltam az egyik legelső tisztárs, fafej. Fogd be a szád, ha nem tudod, miről beszélsz.
– Mi már lehajigáltunk itt mindenfélét – mondta Minho.
– Hogy lehet, hogy ez eddig elkerülte a figyelmünket? Még sose láttam semmit így eltűnni. Soha.
Thomas köhintett egyet, teljesen kiszáradt a torka.
– Még egyszer – lehet, hogy pislogtunk, vagy valami.
Minho így is tett, pont ugyanoda dobta a következő követ, ami megint csak eltűnt.
– Talán nem figyeltetek eléggé, amikor korábban dobálóztatok – mondta Thomas.
– Úgy értem, ez eléggé lehetetlen dolog, és gyakran nagyon oda kell figyelni, hogy észrevegyél valamit, amiben nem hiszel, hogy megtörténhet.
– Ülj vissza, haver, csak szórakozom veled. Nagyon jó móka, majd meglátod, ha megjön a következő újonc. – Elgondolkodott, majd a homlokát ráncolva folytatta.
– Persze nem is nagyon lesz több újonc, ugye?
Thomas megnyugodott és visszaült. Meglepődött, milyen könnyen ment. A lányra gondolt, és az üzenetre, amin az állt, hogy ő a legutolsó.
– Nem, gondolom.
Minho hunyorított, mintha Thomast tanulmányozná.
– Te láttad a csajt, nem? Mindenki azt mondja, hogy ismered.
Thomas védekezni kezdett.
– Láttam, de nem ismerős.
A hazugság miatt azonnal bűntudatot érzett, még akkor is, ha ez apró hazugságnak számított.
– Jól néz ki?
Thomas nem gondolt így a lányra, mióta az átadta az üzenetet, és kimondta azt az egy mondatot, hogy Minden meg fog változni. De emlékezett rá, mennyire szép.
– Aha, azt hiszem, jól néz ki.
Minho hátradőlt, és behunyta a szemét.
– Persze, azt hiszed. Ha az embernek bejönnek a kómás csajok, mi?
Megint kuncogni kezdett.
– Persze. – Thomas nem tudta eldönteni, hogy kedveli-e Minhót vagy sem. Mintha a fiú személyisége folyamatosan változott volna.
Hosszú szünet után úgy érezte, itt az ideje kihasználni az alkalmat.
– Szóval… – kérdezte óvatosan – találtál ma valamit?
Minho szeme kikerekedett, és Thomasra nézett.
– Tudod, Zöldfül, általában ez a legnagyobb marhaság, amit egy Futártól kérdezhetsz. – Újra becsukta a szemét.
– De nem a mai napon.
– Hogy érted? – próbálkozott tovább Thomas. Egy választ, gondolta, egy egyenes választ akarok!
– Várd csak meg, amíg visszatér az admirális. Nem szeretem ismételni magam. Meg aztán lehet, hogy Alby nem szeretné, hogy te is halld a beszámolómat.
Thomas felsóhajtott. Már meg se lepte a használhatatlan válasz.
– Legalább azt mondd meg, miért vagy ilyen hullafáradt. Nem futsz mindennap?
– De igen, Zöldfül, mindennap futok. Fogalmazzunk úgy, hogy egy kicsit fellelkesültem, és extra gyorsan vissza akartam jutni.
– Miért? – Thomas kétségbeesetten próbálta megtudakolni, mi történt az Útvesztőben.
Minho feltartotta a kezét.
– Haver. Megmondtam, várj türelemmel. Várd meg Alby tábornokot.
Thomast valami miatt most kevésbé bosszantotta, amit hallott, ezért úgy döntött, kedveli Minhót.
– Oké, befogom. Csak érd el, hogy Alby engedje, hogy én is halljam a híreket.
Minho még egyszer végigmérte.
– Oké, Zöldfül. Te vagy a főnök.
Nemsokára felbukkant Alby egy nagy, vízzel teli műanyag pohárral a kezében, amit átnyújtott Minhónak. A futár egyben lehúzta az egészet, még levegőt se vett a kortyok között.
– Rendben – mondta Alby –, ki vele. Mi történt?
Minho kérdő tekintettel Thomasra mutatott.
– Nincs gond – válaszolta Alby.
– Nem érdekel, mit hall a bökött. Csak mondd!
Thomas csendben megvárta, amíg Minho feláll. Minden mozdulata kimerültségről árulkodott. A Futár a falnak támaszkodott, és hűvösen rájuk nézett.
– Találtam egy dögöt.
– Mi? – kérdezte Alby.
– Milyen dögöt?
Minho elmosolyodott.
– Egy döglött Siratót.
– Igen, szóval – folytatta Minho –, találtunk valami nagyon furcsát.
Thomas várta, hogy Alby vagy Newt valami pozitív reakciót mutasson a hír hallatán, vagy akár további információval szolgáljon a rejtély megfejtéséhez.
Newt felhúzta a szemöldökét.
– Mit találtatok?
Minhónak három percébe telt, míg mindent elmagyarázott, a Siratóval kezdve, majd a kőhajító kísérlet eredményével zárva a mondandóját.
– Ez lehet az a hely… ahol a Siratok élnek – mondta a legvégén.
– A Sirató-odú – tette hozzá Thomas, de csak bosszús pillantásokat kapott a többiektől, mintha neki nem állt volna jogában megszólalni. De most először nem zavarta annyira, hogy zöldfülűként kezelik.
– Ezt meg kell néznem magamnak – mondta Newt, majd halkan folytatta.
– Szinte el se hiszem.
Thomas ugyanígy érzett.
– Nem tudom, mit tehetünk – mondta Minho.
– Talán valahogy el tudjuk zárni a folyosót.
– Semmiképp – mondta Newt.
– Nem tudod, hogy ezek a bökött lények átmásznak a falakon? Semmit sem tudunk építeni, ami távol tudná őket tartani.
– Bármikor visszajöhetsz ide, és vacsora után addig kutakodsz, amíg akarsz, de előbb beszéljünk Newttal és Albyvel. Gyere.
Thomas a ládába helyezte a papírlapokat, majd lecsukta a tetőt. Még mindig nem szabadult meg attól a fura érzéstől. Mozgó falak, egyenes vonalak, rendszeresség… Biztos van valami válasz, csak meg kell találni.
– Oké, menjünk.
Épp csak bezárult mögöttük a Térképszoba nehéz vasajtaja, amikor Newt és Alby bukkant fel előttük. Egyikük sem tűnt túlzottan boldognak, és Thomas lelkesedése hamar aggodalommá vált.
– Helló – mondta Minho.
– Mi épp…
– Ki vele – szólt közbe Alby.
– Nincs vesztegetni való időnk. Találtatok valamit? Bármit?
Minho a nem várt gorombaságtól visszahőkölt, de az arcán Thomas inkább zavart, mint sértettséget vagy haragot látott.
– Én is nagyon örülök a találkozásnak. Igen, találtunk valamit.
Meglepő módon Alby inkább csalódottnak tűnt.
– Csak mer’ ez az egész bökött hely darabokra hullik körülöttünk.
Thomasra villant a tekintete, mintha mindez az ő hibája lenne.
Ennek meg mi baja?, gondolta Thomas. Érezte, hogy fellángol benne a harag. Egész nap keményen dolgoztak, és ez a hála?
– Mire gondolsz? – kérdezte Minho.
– Történt valami más is?
Newt válaszolt, a Doboz felé biccentve.
– Nem jött meg a francos ellátmány. Két évig mindig hetente, ugyanazon a napon, ugyanabban az órában érkezett, most meg semmi.
Mind a négyen a földből nyíló vasajtó fölé hajoltak. Thomasnak úgy tűnt, hogy egy árny lebeg fölötte, amely sötétebb az őket körülvevő szürkeségnél.
– Akkor tényleg meg vagyunk bökve – suttogta Minho.
Thomast megrettentette ez a reakció. Tényleg nagy lehet a baj.
– A növények nem kapnak napfényt, mi meg nem kapunk ellátmányt a francos Dobozból. Igen, meg vagyunk bökve – mondta Newt.
Gally közbeszólt:
– Akkor nem, ha beleszámolod, amikor én…
– Nem számolom bele – kiáltotta Minho. – És higgyétek el, senki másnak nincs fogalma arról, milyen odakinn lenni. Téged azért szúrtak meg, mert megszegted pontosan ugyanazt a szabályt, amiért most Thomast el akarod ítélni. Ezt hívják álszentségnek, te bökött arcú kis…
155. oldal, huszonötödik fejezet