Mendemondó személy
Idézetek
Íme, ez a veszélye annak, hogy bármit megítéljen az ember, gondolta Mendemondó: száz oka is lehet minden egyes eredménynek, és száz következménye is minden egyes oknak.
Alvin mindig türelmetlen volt az ilyen kifacsarodott válasz hallatán.
– Ha olyasmit akarok hallani, amit nem értek, olvashatnék magamnak Ésaiást is.
– Zene füleimnek, kölyök, hogy a legnagyobb prófétához hasonlítasz.
– Nem valami nagy próféta, ha senki sem érti egyetlen szavát sem annak, amit leírt.
– Vagy talán azt akarta, hogy mind próféták legyünk.
– Nem tartom sokra a prófétákat – mondotta Alvin. – Amennyire én látom, ők is ugyanúgy meghalnak, mint bárki más. – Ezt az apjától hallotta.
– Mindenki meghal – mondotta Mendemondó – De néhányan közülünk a szavaik által tovább élnek.
– A szavak sosem maradnak meg rendesen – tett rá Alvin. – Ellenben, ha én csinálok valamit, akkor azt én csináltam. Mint amikor csináltam egy kosarat, az kosár. Ha elszakadt, akkor elszakadt kosár. De ha szavakat mondanék, kifacsarhatnák őket. Thrower foghatná ezeket a szavakat, és addig csűrné-csavarná, míg éppeg az ellenkezőjét jelentenék annak, amiként én mondottam.
– Gondold másként, Alvin! Ha csinálsz egy kosarat, az sosem lesz több egy kosárnál. De ha szavakat mondasz, azokat újra meg újra megismételhetik, megtölthetik az emberek szívét ezermérföldnyire onnét is, ahol először kimondtad. A szavak megnagyobbodhatnak, de a tárgyak sosem lesznek többek önmaguknál.
145-146. oldal
– Ha a dolgok gyorsabban omlanak össze, mint ahogy elkészülnének, akkor hogyan létezhet még minden? Miért nem győzött még a Pusztító? Mit keresünk mi itten?
[…]
– Fogalmam sincs. Igazad van. Nem lehetünk itt. A létezésünk lehetetlen.
– Hát, ha nem vette volna észre, itt vagyunk – mondta Alvin. – Miféle ostoba történet ez, mikor elég egymásra néznünk, és tudjuk, hogy nem igaz?
– Bevallom, vannak gyenge pontjai.
– Azt hittem, csak olyan történeteket mesél, amikben hisz is.
– Amíg meséltem, hittem benne.
Mendemondó olyan gyászosnak tűnt, hogy Alvin kinyúlt, és a vállára tette a kezét, bár a kabátja olyan vastag volt, Alvin keze pedig olyan kicsi, hogy a fiú nem is sejtette, Mendemondó érezte-e az érintését.
– Én is elhittem. Részben. Egy darabig.
– Akkor van benne igazság. Talán nem sok, de valamennyi bizonyosan. – Mendemondó megkönnyebbültnek tűnt.
Alvin azonban nem tudta annyiban hagyni.
– Csak azért, mert hisz benne, még nem lesz igaz.
Mendemondó szeme elkerekedett. […] két kézzel kinyúlt felé, tenyerébe fogta Alvin arcát, és olyan erővel szólalt meg, mintha mélyen Alvin koponyájába akarná sulykolni a szavakat.
– Minden, amit el lehet hinni: egy kép az igazságról.
A szavak valóban beléje hatoltak, és megértette őket, bár nem tudta volna szavakba foglalni, mit is értett meg pontosan. Ha nekem igaznak érződik, akkor valamennyi igazság lakozik benne, még ha az egész nem is igaz. Ha pedig kívülről tanulmányozom azt, akkor talán megtalálhatom azon részeit, melyek igazak, és megtudhatom, melyek hamisak és… És Alvin mást is megértett. Rájött, hogy minden vitája Throwerrel ide lyukadt ki: ha Alvin számára valaminek egyáltalán nem volt értelme, akkor nem hitt benne, és akkor aztán hiába idézgettek a Bibiliából, az nem győzhette meg őt. Mendemondó pedig most azt mondta neki, hogy igaza volt, amiért nem hitt olyan dologban, aminek nem létezett értelme.
– Mendemondó, ez azt jelenti, hogy amit én nem hiszek el, az nem lehet igaz?
Mendemondó felvonta a szemöldökét, és egy újabb közmondást idézett:
– Igazságot nem lehet mondani úgy, hogy megértsék, és mégse higgyék el.
154-155-156. oldal
Miller megpróbálta bemutatni neki az egész pereputtyát. Négy idősebbik leánya úgy nyüzsgött, hogy féltucatnyit kitett, mindegyikük más miatt vitatkozott a másik testvérével, méghozzá emelt hangon, és civakodásból civakodásba fordultak, ahogy összeakadtak egymással munkaközben. A sivalkodó baba unoka volt, akárcsak másik öt tipegő, akik kerekfejűeket és gavallérokat játszottak az asztal alatt. A felesége, Faith nem is zavartatta magát, úgy sürgölődött a konyhában. Olykor-olykor kinyúlt, és lekevert egy fülest valamelyik lábatlankodónak, de egyébiránt rendíthetetlenül végezte a dolgát, avagy szórta pergő nyelvű utasításait, szidalmait, fenyegetéseit és panaszait.
– Hogy bírja ésszel ezt a sürgés-forgást? – kérdezte tőle Mendemondó.
– Ésszel? – kérdezett vissza az asszony éles hangon. – Gondolja, hogy bárki, akinek egy csöpp esze van, kibírná közöttük?
131. oldal, Mendemondó (Delta Vision, 2014)
– … Vagy a csodájára akar járni egy lánynak, aki összead meg szoroz?
Ó, igen, valóban felvágták a nyelvét. Mendemondó értette, miért hoz zavarba annyi embert, akik azt várják egy fiatal leánytól, hogy lesüsse a szemét, halkan beszéljen, és csak olykor-olykor, a szemhéjai alól merjen fölpislantani másokra. Peggyből hiányoztak az efféle, szende hölgyes vonások. Egyenest Mendemondó arcára nézett, rezzenéstelenül.
…
És lám, abban a pillanatban, hogy egy ember egyenes választ adott neki, ahelyett, hogy dühbe gurult volna tőle, máris olyan mosolyt villantott rá, ami még egy varangyot is széppé varázsolt volna.
276. oldal, Ígéretek (Delta Vision, 2014)
– … Én csak azt tudom, hogy az élete oly szorosan összefonódik az enyémmel, mintha egy anya szült volna minket.
Mendemondó nem gondolt bele a következő kérdésébe, hanem az csak úgy kibukott a száján:
– Örülsz neki?
Szörnyű szomorúsággal a tekintetében nézett rá a lány.
– Nem gyakran – felelte.
279. oldal, Ígéretek (Delta Vision, 2014)