Melanie Hamilton személy

– Igazi csupa szív asszony…
[…] Rhett tekintete nem egy asszony haláláról, de egy legendabeli, emberfölötti lény haláláról beszélt, a gyöngéd, önfeláldozó, acélosan erős lelkű asszonyok megtestesült alakjáról, akikre a déli férfiak rábízhatták háború idején házukat, és akiknek büszke és hűséges szívéhez visszatérhettek a vereség után.

Louis Valentine a sírkövet vizsgálta. – Nézd, anya! – kiáltotta. – Még egészen gyerek volt.
Mivel képtelen volt elviselni bátyja fájdalmát, Rosemary odament a fiához. Felolvasta:
– "Turner Wilkes, 1828. augusztus 14. – szeptember 10. Szívünk vágya.”
– Ashley bátyja volt – mondta rekedten Rhett. – Ha Turner Wilkesben van annyi tisztesség, hogy túléli, Melanie Turnerhez ment volna hozzá, Ashley pedig elvette volna Scarlettet, és én nem vesztegetem rá az életemet.
-Rhett, hát képtelen vagy megbocsátani neki?
Rhett fáradtan ingatta a fejét. – Persze, hogy megbocsátok neki. Ő az, aki. Magamnak nem tudok megbocsátani.

Scarlett visszanézett, esztendőkön át, arra a régi napra, mikor csöndes, forró déli nap tűzött Tarára, és lustán terjengett a szürke lőporfüst a sötétkékruhás katona teste fölött. Melanie a lépcső tetején állt, Charlie nehéz kardjával a kezében. Emlékezett rá, mit gondolt akkor: milyen ostobaság! Fel sem tudná emelni a kardot… De most tudta már, hogy ha kellett volna, Melanie lerohan a lépcsőn, felemeli, és lesújt vele a jenki rablóra, vagy meghal ő maga, ha kell.
Igen, Melanie azon a napon ott állt karddal kis kezében, készen arra, hogy megvívjon érte. És most, hogy Scarlett fájó szívvel emlékezett, látta már, hogy Melanie egész életén át mindig ott állt mellette, kivont karddal a kezében, észrevétlenül, mintha Scarlett saját árnyéka lenne, szerette őt, vak, szenvedélyes hűséggel harcolt érte, megvívott a jenkikkel, a tűzzel, éhséggel, szegénységgel, közvéleménnyel és még szeretett vérrokonaival is.
Úgy érezte, elszáll belőle minden erő, minden önbizalom. A kard, amelyet Melanie tartott közé és a világ közé, mindörökre lehull.