Matsuda Okitsugu (Macu) személy

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 5. – Remény
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 6. – Ketten
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 7. – Útvesztő
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 8. – Örökké
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi – Kalauz

Idézetek

NySara95>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    Arra kaptam fel a fejem, hogy mindenki füttyögni és tapsolni kezd, és körülöttem mindenki felfelé néz.
     – Mi az? – kérdeztem, és megkértem Bálintot, kicsit álljon arrébb, hogy lássam, amit a többiek. Aztán összeráncolt szemmel néztem a termünk felé, ahol Cortez kinyitotta az ablakot, és… Úristen. Akkor már a szám elé kaptam a kezem, ügyet sem vetve arra, hogy a forrócsokim leesett, és kiömölve mély, barna lyukat vájt a hóban.
    Cortez belekapaszkodott az ablakkeretbe, majd fölpattant egy padra, és kiállt az ablakba! Mindenki döbbenten nézte, Ricsi vigyorogva bólogatott, Virág elképedve bámulta, Dave és Macu vették telefonnal, Zsolti fütyült, Kinga ordított, hogy „Megőrültél? Kiesel!!!”, az a-s lányok sipákoltak, mindenki más pedig lefagyva, elképedve nézte.
     – Oké – szólalt meg Cortez, amikor biztonságosan megfogta az ablakkeretet, és kihúzta magát. – Figyelnétek kicsit? Kösz – kezdte, és a tekintetével körbepásztázta az udvart, majd megállapodott rajtam. Jaj, ne! Azt hiszem, legalább kétszáz volt a pulzusom, és alig mertem levegőt venni, annyira féltem, hogy baja esik. – Ott a padon… – mutatott felém.
     – Hagyd abba! Könyörgöm, hagyd abba! – motyogtam alig hallhatóan. Az egész udvar felém fordult, én pedig még soha, de soha nem égtem ennyire.
     – …a barátnőm! – kiáltotta. – Reni, köszönnél a többieknek? – szólt oda nekem. A fejemet fogva felnéztem, és bénán intettem egyet, úgy általánosságban.
    Azonnal zúgolódás kezdődött, mindenki susogni meg duruzsolni kezdett, közben folyamatosan hol engem, hol az ablakban álló (!!!) Cortezt figyelték.
     – Ha valaki még nem tudná esetleg… – magyarázta. A legtöbben bólintottak, de néhányan rávágták, hogy „oké”. – Ja – kapott Cortez a fejéhez, mintha csak megfeledkezett volna valamiről. A hirtelen mozdulatát egy rakás felszisszenés és ösztönös reflexmozdulat kísérte, mert úgy tűnt, most zuhan ki. – És szeretem – tette hozzá mellékesen, én pedig elmosolyodtam, és alig hallottam valamit a fülemben zúgó vértől. Ricsi megbökte a vállam, Virág tapsolva ugrált, a többiek meg „húú”-ztak és füttyögtek.
    A következő pillanatban Máday rontott ki az ajtón, és felnézett az épületre.
     – Antai-Kelemen Ádám! Tíz másodperced van, hogy megjelenj az irodámban! Azonnal szállj le onnan! – üvöltötte kivörösödött fejjel.
     – Ha nem gond, gyalog mennék – felelte Cortez.

92-93. oldal, Január 26., szerda (Ciceró, 2012)

6 hozzászólás
Destinee>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Zsidák Gábor vagyok, Szent Johanná-s végzős diák, a 12/b-be járok. Ezt azoknak mondom, akik még életükben nem láttak vagy csak nem emlékeznek rám. Üdv, Gondos tanárnő! – vette ki a fél kezét a zsebéből, és intett a vörös hajú kémiatanárnak. Ez volt a beszédében az első alkalom, amikor az egész tornaterem egyszerre nevetett fel, de korántsem az utolsó. Gábor visszadugta a zsebébe a kezét, eléggé „stand up” stílusúra vette a figurát, és folytatta. – Tehát most, hogy tisztáztuk, pontosan ki vagyok, és sokak számára kiderült, hogy négy éve idejárok, megosztanék néhány gondolatot. Ne aggódjanak, nem magamról, az még engem sem érdekelne – mondta, nem kis derültséget keltve a nézők között. Kata a lelátó első sorában, Gábor szülei és nagymamája mellett büszkén figyelte és fotózta. – Emlékszem, amikor először beléptem az épületbe, frászt kaptam a Jeanne d'Arc-szobortól. Nem értettem, hogy miért ijesztgetik a diákokat egy ilyen régi, félelmetes darabbal. Aztán megpillantottam mellett az igazgatóhelyettest, aki vonalzóval a kezében bökdösött, és rájöttem, a szobor ebben az épületben a legkevésbé félelmetes dolog. És akkor még nem is jártam a kémialaborban… – mondta, a tömeg pedig ismét felnevetett, és Gábornak hatásszünetet kellett tartania, ugyanis a tapstól nem tudta folytatni. – Az osztályunkba lépve aztán elgondolkodtam, biztosan jó helyen járok-e, és emlékszem, egy pillanatra benéztem az a-sokhoz, hogy esetleg nem az-e az én termem. Szerencsémre nem, az ő társaságuk az elmúlt négy évben még nálam is unalmasabb volt, ami még engem is megdöbbentett, úgyhogy utólag is hálás vagyok, hogy nem velük jártam egy osztályba.
     – Hé, Zsidák vicces! – hajolt előre Ricsi.
     – Tényleg. Nagyon jókat mond – bólogatott Virág mosolyogva.
     – Úgyhogy b-s lettem – szólt újra a mikrofonba. – Hogy ez mit jelent ebben az iskolában? A lehető legrosszabbat és egyben persze a legjobbat is. Mondanám, hogy az első napokban csendben szemlélődtem, de ez az egész négy évemre jellemző. Viszont attól, hogy nem beszéltem sokat, még nagyon is részese voltam mindennek és megkaptam mindent. Hogy mit? – tárta szét a karját. – Hát, mindent. Az első pillanattól kezdve volt legjobb barátom, és bár szerintem egy bő fél évig abszolúte nem értettük egymást, Jacques-kal remekül kijöttem.
    Jacques büszkén bólogatott, és mosolyogva tapsolt.
     – Aztán ott van a barátnőm, akitől először rettegtem. Hogy miért? Nézzék meg – mutatott fel a lelátóra, ahol Kata rázkódó vállal, nevetve állt fel, és hullafehér arccal, fekete sminkkel fordult körbe, aprót hajolva, mintegy bemutatkozásképpen. – Ne ítéljenek elsőre, én is azt hittem, hogy majd Hollóra festett arccal kell vele szellemet idéznem, de persze erről szó sincs. Csak egyedi a stílusa. Engem megnyert. Aztán ott vannak a többiek is. Közéjük tartozom akkor is, ha néha nem vették észre, hogy hiányzom. Előbb-utóbb csak feltűnt valakinek… – pillantott Ricsire, aki nevetve bólogatott. – Renivel mindig is remekül megértettem magam – mutatott felém Gábor, mire az egész nézőtér egy emberként fordult felém. – Ott voltam, amikor meglátta Cortezt, a srácot, akiért az egész suli egyszerre sóhajtott fel minden egyes szünetben… – mondta. – És ott voltam, amikor Reni két és fél év után végre tett egy lépést. Hát, nem csodás? – kérdezte. Oké, ezúttal rajtam röhögött az egész tornaterem, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is jól szórakoztam magamon. – Reni és Cortez, akik beállították a szenvedés, félreértés és bénázás minden csúcsát. Időnként már én is ott tartottam, hogy nem bírom tovább, fel kell szólalnom. Elképzelhetik, hogy ha ilyen drasztikus lépést terveztem, akkor mennyire súlyos volt a helyzet – mosolygott. – De végül minden megoldódott, és egyébként, aki nem tudná, együtt készülnek Párizsba, mert Reni okos, Cortezen meg majd jól fog állni a légitársaság uniformisa… – tette hozzá. A fejemet fogva nevettem, és az ujjaimmal szívet mutattam felé. – Szóval Szent Johanná-s lányok, készíthetitek a zsepiket és a „Ne hagyj itt minket!” táblákat, mert Cortez nemcsak foglalt, hanem el is ballag, viszont a tablóképen meghagyja az utókornak a mosolyát, lehet olvadozni a szünetekben – mondta, Cortez pedig lesütött szemmel röhögött. – Van nekünk még párosunk, például Ricsi és Virág. Ott ülnek – bökött Gábor feléjük. – A dühös raszta és a boldog hippi. Komolyan, amikor először megláttam Virágot, még depressziós emós volt, összeszedett magának valami pszichopata barátot, aztán jött Ricsi, fehér ló helyett robogón, kiütötte az emós gyereket, és megnyerte Virágot, aki ettől olyan boldog lett, hogy azóta is Woodstockban érzi magát.
    Óriási taps és füttykoncert közepette Gábor megvakarta az állát, és a tekintete megállapodott… Kingán.
     – Már említettem, hogy a Szent Johannában mindenki fél az igazgatóhelyettestől. Na, de van valaki, akitől még Máday igazgatóhelyettes asszony is tart egy kicsit, akár beismeri, akár nem. Igen, Kingáról beszélek – bólogatott körbe, mert a tornateremben halk duruzsolás vette kezdetét. Kinga elégedett mosollyal fonta össze a karját, Gábor pedig folytatta. – Természetesen Kingáról egy fél rossz szót sem tudnék mondani, és nem csak azért, mert félek tőle.
    Nevetve tapsoltam a többiekkel együtt, Gábor pedig várt, amíg elcsendesedik a tömeg. – Soha nem ismertem még Kingához hasonló embert. Ő fantasztikus lány, nemcsak őszinte, határozott és céltudatos, hanem igazi barát is. Sokszor mond olyat, amivel megbánt másokat, talán időnként észre sem veszi, de egy biztos. Mindig igaza van, és a szíve mélyén ezt mindenki tudja. Ő az a lány, aki elérte, hogy Dave felnézzen a Mac cuccaiból, legalább annyi időre, hogy egymásba zúgjanak, ő az, aki mindenkit helyre tett, legfőképpen Renit, őt, azt hiszem, pontosan két és fél millió alkalommal, és ha ő nem lett volna elég bátor ahhoz, hogy kimondja, ami gondol, talán Zsolti most nem tudna járni, csak gurulni…
     – Hőőő! – röhögött fel Zsolti, a kezében kalóriaszegény kekszet tartva, majd átgondolta a hallottakat, és megadóan bólintott, amolyan „jó, talán ez igaz” stílusban.
     – Zsoltit egyébként kétlem, hogy be kéne mutatnom bárkinek is. Millió hülyeség kitalálója, első számú „Máday-rajongó”, a „csoki”, „csokoládé” és hasonló, értelmetlen köszönések szabadalmaztatója és osztályunk oszlopos tagja. A közelében két dolgot biztosan megtalálunk. Valami kaját és Dave-et – mosolyodott el, és hagyta, hogy lecsendesedjen a taps. – Dave. Hm – tűnődött el Gábor. – Mit is mondhatnék róla? Á, inkább látogassák meg a weboldalát, jelöljék a közösségiken, kövessék a Twitteren, vagy hívják, éjjel-nappal elérhető, és egészen biztos, hogy talál megoldást a problémájukra – mutatta be mindenesünket, mire Dave az iPhone-jával a kezében körbefordult, és helyeslően bólogatott.
    Gábor türelmesen várt, hogy az alsóbb évesek és a rokonok, valamint a tanárok abbahagyják a nevetést, majd a mikrofonhoz hajolt.
     – Tisztázzunk valamit. Macu nem kínai, hanem japán. Hogy Okitsugu barátunk pontos származási helyét a mai napig nem tudja a fél osztályunk, ez részben Farkas tanárnő hibája – kereste meg a tekintetével a vörös arccal pironkodó föcitanárt. – Tanárnő! Most komolyan! Nyáron tartson egy-két utókorrepetálást, ne engedje Virágot el úgy, hogy keveri Japánt és Kínát, Egert és Visegrádot, Líbiát és Libanont… Vagy talán az lenne legjobb, ha Virágot egyáltalán nem engednék el – fejezte be. Virág hangosan nevetgélve szórakozott saját magán, mi pedig valamennyien hangos tapsolásba kezdtünk. – Na, jó – tette fel a kezét Gábor. – Csak vicceltem. Virágot várja Szombathely, akkor is, ha fogalma sincs arról, merre van. Művészlélek, majd vigyáz rá Ricsi meg a rockerek – mutatott Andris és Robi felé. – Igen, ők lennének azok. Andris és Robi osztályunk rockerei, szétválaszthatatlanok, elvetemültek és mindketten teljesen őrültek. Viszont – tette fel a kezét, „még nem végeztem” mozdulattal. – elképesztően jó barátok. Ez egyébként az egész osztályunkra jellemző, például szinte soha nem veszekedtünk, irigykedtünk vagy kétszínűsködtünk, sőt, amink volt, azt szívesen bedobtuk a közösbe. Házik, uzsonna, Edina – sorolta, és kész.
    Az egész iskola füttyögve és röhögve zendült fel, Edina pedig lángvörös arccal ült a helyén, és megpróbált elbújni a kezében tartott virágcsokor mögé. – Nyugi, Dina, ez csak vicc volt – szólt le rá Gábor. – Vagy mégsem? – tűnődött el a szemöldökét ráncolva, és hatásszünetet tartott, mert a nevetés elnyomta a hangját. – Hát, így voltunk mi, tizenketten, plusz-mínusz egy, mert ugye, a négy számjegyű IQ-val rendelkező Neményit időközben elveszítettük, ami legalább egy osztálytársunkat mélyen érintett, és tízet pedig megkönnyebbüléssel töltött el… – mosolygott. – Érdekes, és azt hiszem, a magunk módján utánozhatatlan társaság voltunk, rengeteg vicces és boldog pillanatot éltünk át együtt, de ez a négy év nemcsak erről szólt. Hanem az összetartásról és a barátságról is. Mindannyian hallgattunk, amikor faggattak minket egy-egy balhéval kapcsolatban. Egy emberként szurkoltunk egymásért a versenyeken, javításokkor, pótvizsgán. Betegség, sérülés… Ott voltunk, hogy támogassuk egymást. Ha történt valami rossz velünk, nem maradtunk teljesen egyedül akkor sem, ha például arra vágytunk volna. nem tágítottunk egymás mellől – váltott kissé komolyabb témára Gábor, mi pedig valamennyien elgondolkoztunk a hallottakon. Cortez nagymamája, Virág--Dorián-affér, Gábor nagypapája, az ofő kórházba kerülése, Jacques pályaválasztása… Mind-mind olyan szituáció, amiben mindannyian részt vettünk valamilyen formában. – Eltelt a négy év, talán gyorsabban, mint szerettük volna – folytatta. – De remélem, hogy tanáraink sokáig emlékezni fognak ránk. Vladár tanár úr bizonyára hiányolni fogja a csütörtök reggeleket, feledhetetlen órák voltak. Kardos tanár úr, a ballagásunk után talán minden beszedett dolgozatán rajta lesz a diák neve, ha mégsem, akkor Cortez tovább kísérti… Gondos tanárnő, biztosíthatom, hogy a kémialaborban mostantól jól fog járni az óra. Farkas tanárnő és Baranyai tanárnő, utólag is elnézést, amiért időnként nehezen bírtak velünk, és hogy lenyúltuk a csontvázat. De visszahoztuk! Tölgyessy tanár úr, remélem, miután kikerülünk innen, sikerül feltörhetetlen wifit varázsolni a suli hálózatához. Ez így túl egyszerű volt. Szekeres tanár úr és Korponay tanárnő, feledhetetlen tesiórákat töltöttünk együtt, igaz, mi, fiúk, négy évig fociztunk, de lányok óráit figyelve megállapíthattuk, ők helyettünk is tornáztak… – mondta Gábor, mi pedig valamennyien elhúztuk a szánkat, mert eszünkbe jutott a rengeteg gimnasztika. – Mr. O’Realy! – fordult az angoltanárunk felé. – Nem is tudom, hogy mondjam el. Ez egy francia tagozatos iskola, így a nyelvi előadóban hallgatott angol párbeszédek hetven-nyolcvan százalékát egyáltalán nem értettük – vallotta be, a tanár pedig, aki britként természetesen kedveli a humor ezen fajtáját, tapsolva nevetett. – Drága Barka tanárnő! Még előttünk az érettségi, így csak annyit mondok, köszönet a rengeteg diktálásért, összeszámoltam, kilencedik óta tizenegy spirálfüzetem telt be, és nem írok nagy betűvel. Khm… Köszönjük az okítást! – fogalmazta meg finoman a véleményét a maratoni diktálásokról. – Borrel igazgató úr, köszönjük, hogy ilyen nagyszerű iskolát igazgat, egy élmény volt idejárni – fordult a diri felé. – Haller tanár úr! Köszönjük, hogy türelemmel, még több türelemmel és annál is nagyobb türelemmel viselt el minket, nem kívánhat az ember jobb osztályfőnököt önnél. Hálásan köszönünk mindent, és tudjuk, hogy még mindig rengeteg megbeszélnivalónk akadna, de sajnos már nem lesz rá alkalom. Bárcsak még lenne – mondta Gábor, és az ofő megtörölte a szemét. Őt nem nehéz meghatni, eléggé a szívéhez nőttünk. Gábor széttárt karral fordult az utolsó, szándékosan a végére hagyott pedagógus felé.
     – Máday igazgatóhelyettes asszony! – nézett rá, Máday pedig felvont szemöldökkel, amolyan „na, halljam, ne kímélj” pillantással várta, mi lesz ebből. – Önnek csak köszönjük. Hogy mit? Például, hogy részesei lehettünk valami jónak, valami emlékezetesnek, valami összetartónak és építőnek, valami olyannak, amiben mindenki ugyanúgy számít, amiben nincsenek kivételek, ami mindenkinek ugyanúgy szól és ugyanazt jelenti. És hogy ez mi? Az egész Szent Johanna gimi – fejezte be, majd meghajolt.

255-260. oldal, Május 4., péntek, 8/2. (Ciceró, 2013)

5 hozzászólás
Vicky3>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    Utolsó óránk Gondossal volt, aki a lángvörös egy újabb árnyalatával érkezett.
     – Tanárnő, hogy van Ozzy? – kiáltotta Andris arra utalva, hogy a tanárnő frizurája eléggé hajaz Sharon Osbourne-éra.
     – Parancsolsz? – vonta fel a szemöldökét a tanárnő.
     – Ozzy! – ismételte Andris.
     – Az ki? – kérdezte Gondos, valami cukrot (esetleg atomot) rágcsálva.
     – Ozzy, az új diák – szállt be Robi a szívatásba.
     – Ki az új diák? Te vagy az? – kérdezte Gábortól, aki furán nézve a tanárnőre végül bólintott. – Akkor, állj fel szépen, és mutatkozz be a többieknek, Ozzy – utasította Gondos. Gábor rezzenéstelen arccal felállt és körbefordult.
     – Sziasztok! – üdvözölt minket.
     – Szia, Ozzy! – kiáltottuk tökéletesen egyszerre.
     – Honnan jöttél fiam? – faggatta tovább a tanárnő.
     – Otthonról – válaszolta Gábor.
     – Ez az Ozzy egy igazi Humor Harold. Muhahaha. – röhögött erőltetetten Zsolti, és az asztalt csapkodta.
     – Most Ozzy vagy Harold? – kapkodta a fejét Gondos.
     – Harold Ozzy! – segítette ki Ricsi.
     – Köszönöm, Richárd – lapozott Gondos a naplóban. – Ezek a nevek! Kikészítenek. Ozzy, Cortez, Mat… Mats… micsoda?
     – Matsuda Okistugu – segítette ki a tanárnőt Macu.
     – Te honnan jöttél fiam? – döbbent le Gondos. Elképzelhető, hogy ennyire nem figyelt ránk???
     – Én? – csodálkozott Macu.
     – Ő a japán cserediák – közölte Dave.
     – Nem is tudtam, hogy az iskolánk cserediák-programban van Japánnal – ámult a tanárnő. Én lehajtott fejjel próbáltam visszatartani a nevetést, Kinga unottan az órája számlapját kopogtatta, remélve, hogy hamarosan elkezdjük a fizikát, a többiek meg totál szétoltották a tanárnőt.
     – Persze! Macu Japánból érkezett. Cortezt meg Mexikóból kaptuk kölcsön. – kamuzott tovább Zsolti.
     – Igaz ez, Cortez? – ráncolta a homlokát Gondos.
     – Si – intett Cortez, mire a tenyerembe temettem az arcom. Ezek megőrültek. Kisebb etnikai felvezetést követően végül elkezdtük a tanórát. Más kérdés, hogy tizenharmadik osztálytársként bekerült a napló végébe Harold Ozzy. Hűha. Haller nem fog örülni. ☺

100-101. oldal, Január 25., szerda, 8/1. (Ciceró, 2013)

10 hozzászólás
vgabi >!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    Mikor benyomtam a lejátszás gombot, reméltem, hogy azért nem lett túl durva. Reméltem? Ugyan már. Tudtam, hogy mindenkinél kiveri a biztosítékot, hiszen rólunk van szó! A videó elindult, a legeslegelső kép Ricsi, ahogyan belefejel a kamerába, majd rögtön azután elindul a Papa Roach Last Resort című dala, és egyszerűen mindenki megőrül a felvételen. Andris és Robi ugrál, Kinga vörös fejjel ordít, Gábor idegesen csapkod Dave felé, aki a szabad kezével (amelyikkel nem kamerázik) a fülét pöckölgeti. Én a padomon ülve olvasok, majd visszadobom az ölembe esett szendvicset (?), Virág a székén ugrál (eredetileg egy Kispál és a Borz számra, de, ugye, ez ezen a felvételen nem hallatszik), Cortez lesöpri a padjára rakott papírokat, Ricsi meg páros lábbal tapos rajta. Zsolti a terem végéből nekifut, és kitartott karral leveri a csontváz fejét, majd pankrátor módjára rá is ugrik a földön heverő Carlosra. Ezután bevágások kajacsatáról, üdítőköpködésről, mutogatásról a kamerának (cenzúra, Dave kikockázta), metálvillák és kinyújtott nyelvek (Andris és Robi), lökdösődés (Karcsi a termünkben járt), Macu a felmosórongyot lóbálva próbál ninjitsuzni (valami japán harcművészet), Zsolti azonnal felveszi vele szemben a harci pózt, majd vágóképek következtek arról, hogy milyen sora van nálunk Carlosnak, a csontváznak. Virág megöleli, én kezet fogok vele (nálam maradt a karja), Zsolti belenyúl a szemébe, Andris és Robi bordán csapják, Kinga megpróbálja visszatenni a fejét, Cortez napszemüveget ad rá, Ricsi lefejeli, Jacques és Gábor pedig két oldalról átkarolják, amolyan „haveri” stílusban. A zene véget ért, az utolsó kép, immáron hanggal, hogy felröhögünk valamin a teremben, aztán elsötétül a jelenet. Itt azt hittem, vége, és már ki akartam nyomni, amikor még egyszer kivilágosodott a képernyőm, és Máday jelent meg, ahogyan a termünkben áll a tanári asztal mellett.
     – Tizenegyedik bé! Elegem van belőletek! – mondja idegesen. És ekkor tényleg véget ér a felvétel.

207-208. oldal, Február 27., vasárnap (Ciceró, 2012)

Neito>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – A gólyatáborban már mindenkit megismertem, akkor kialakult egy véleményem, úgyhogy az első napom leginkább egy emberről szólt – kezdte, és ki sem kellett mondania, mindannyian tudtuk, hogy rólam van szó.
    Jacques izgatottan megkérdezte, hogy „Cortez mit gondolt rólam először”, én pedig az ujjaimat morzsolva vártam a választ. Vajon hogy volt? Megláttuk egymást, és akkor bumm, első látásra? Mint a filmekben? Hamar kiderült, hogy egyáltalán nem, Cortez ugyanis így folytatta.
     – Már aznap felidegesített.
     – Mi? – fordultam hátra hozzá. – Én? Mivel? Inkább te idegesítettél fel engem!
     – Viccelsz? – kérdezte a szemembe nézve. – Felmentem a lépcsőn, mindenki tök normális volt velem, odajöttek, dumáltunk, te meg a szekrényednél álltál Virággal, és oda sem néztél. Bevonultál a terembe a könyveiddel, és olvastál! – elevenítette fel a kilencedikes énemet.
     – Az eszedbe sem jutott, hogy nem mertem rád nézni?
     – Nem. Miért ne mertél volna?
     – Mert Renátáról beszélünk? – szólt közbe Kinga cinikusan.
     – Jó, én csak azt láttam, hogy bunkó voltál – védte magát Cortez.
     – Én voltam bunkó? Bocs, odamentem volna köszönni, ha odaférek az őrjöngő tömegtől! – förmedtem rá elképedve.
    A vitánk elég szórakoztatóra sikeredett, a többiek mosolyogva meg röhögve hallgattak minket, mi azonban nem zavartattuk magunkat.
     – Mert hozzád könnyen oda lehetett férni – akadt ki. – A szociopata Neményi állandóan a félméteres körzetedben tartózkodott. Odamentem volna, de úgy nézett ki a társaságotok, mintha csak az csatlakozhatna, akinek könyv van a kezében!
     – Nem lett volna időd odajönni, mivel az árkádok alatt állva menőztél minden egyes szünetben!
     – Beszélgettem. Beszélgetésnek hívjuk.
     – Szóval erről maradtam le két évig – tűnődön Macu.
     – Aha. Kábé – felelték a többiek tökéletesen egyszerre, miközben mi, Cortezzel tovább vitatkoztunk, és egyre személyesebb dolgokat vágtunk egymás fejéhez. Ki mit nem vett észre, ki mikor mit értett félre… Elvoltunk.
     – Nem igaz, hogy nem vetted észre, miért segítek annyit irodalomból!
     – Egy évig rajzszakkörre jártam, hogy ne bukj meg! – kontrázott.
     – Tudod, mennyi apró jelet küldtem feléd? – kérdeztem sóhajtva.
     – Én meg egy jó nagyot. Ott lóg a nyakadban – bökött a nyakláncomon lógó gyűrűre, amihez azonnal odakaptam. – Erre mit csináltál? Kitaláltál magadnak egy barátot!
     – Nekem legalább csak kitalált kapcsolatom volt – vágtam vissza, mire Cortez óvatosan elmosolyodott.
     – Hé. Viki inkább csak haver volt, mint barátnő – szólt közbe Ricsi, Cortezt védve.
     – Akkor Cortez elég furcsán barátkozik – meredtem rá dühösen.
     – Azért téged sem kell félteni. Neményi? Könyvtár? Rémlik? – csatlakozott Dave a „Team Cortezhez”. Na, ezt megkaptam.
     – Nem segítenétek kicsit? – néztem dühösen Kingára és Virágra, akik szemmel láthatóan nem álltak ki mellettem úgy, mint a fiúk Cortez mellett.
     – Úúú. Izé. Én inkább kimaradnék ebből – mondta Virág kínosan. Hah. Gyáva. Végső kétségbeesésemben Kinga tekintetét kerestem, aki viszont iszonyatosan élvezte a meghurcolásomat.
     – Nézd, Renáta, éppen itt volt az ideje, hogy visszamenőleg közöljük, mindent elszúrtál, amit csak lehetett.
     – Én??? – tártam szét a karom „ezt nem hiszem el” mozdulattal.
     – Igen, te – bólogattak sorban. Még Jacques is. Az áruló.
     – Ez nem igaz! Mindent megtettem, amit csak lehetett! Deszkázni tanultam, gitárral szórakoztam, aggódtam, amikor eltörte a lábát, aztán barátnője lett, közben a szilveszter, és utána a lánc, de nem jelentkezett egész nyáron, elküldött a francba… – panaszoltam sorban az évek alatt felgyülemlett sérelmeimet.

214-216. oldal, Május 2., szerda, 8/2. (Ciceró, 2013)

8 hozzászólás
dorcy01>!

    Ezek után a nap a következőképpen telt: bárki bárkinek szólt, a legnyálasabb, legcikibb és legbénább becézéssel illette. Például Macuval így zajlott a párbeszédünk:
     – Drágám, ideadnád a francia szótáradat? – kiáltotta nekem, mire Cortez a fejét fogva röhögött, én pedig széles vigyorral kiszedtem a táskámból a szótárt.
     – Mézes puszedlim, már megint otthon felejtetted? – nyújtottam felé.
     – Igen. Örök hála, kis kabócám – vette el.
     – Menjetek már a fenébe! – kiabálta Zsolti lángvörös fejjel.
     – Cicuska, ne idegeskedj – nézett rá Robi „kedvesen”. Komolyan, dőltünk a röhögéstől.

361. oldal, Március 27., kedd, 8/1. (Ciceró, 2013)

10 hozzászólás
Destinee>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    A következő üzeneteket kaptam: „Csoki, Reni, muhahaha Szőr Nagy Zsolt”, „Apu cégénél van európai városlátogatás kedvezmény, Kingával biztosan meglátogatunk valamelyik szünetben! Dave”. „Metááál! Andris”, „Pogóóóóó! Robi”. „Sok sikert kívánok, szeretettel gondolok rád! Kardos tanár úr”, „Rentai, eszembe fogsz jutni csütörtökönként ☺. Vladár Ervin”, „Réni, boy voyage! xxx Jacques et Flöra”, „Mázlista vagy! Edina!”.
    […] „Sok sikert! Krisztián”, „Nagyon fogsz hiányozni!!! Karcsi”, „Ügyes legyél, Reni. Macu”, „Ne hagyj itt! Kérlek, ne hagyj itt!!! L Kata”, „Örülök, hogy barátok lehettünk, remélem, azok is maradunk! Gábor”, „Reniiiii! Te vagy az örök MÖLLB! Szereeeeet! Virááág!” […] „Ren! Okos legyél Párizsban, mutasd meg nekik. C-vel minden oké lesz, ne őrülj meg, messziről is figyellek, ne egyél csigát, mert rohadt undorító, Neményit lerendeztem, búcsúajándékként még szereztem neki egy nőt, hogy ne zavarjon titeket, viszont ha egy ábrándos tekintetű bölcsész rád néz, csak üzenj, és repülök, hogy szétrúgjam a seggét! Rics.”
    […] „Renáta! Mondandómra kevés ez a nevetségesen vékony könyv, amit az új, amatőr iskolaújságos csoport hozott össze. Természetesen, amikor még mi feleltünk az évkönyvekért, nívósabb kiadások születtek, és elképzelhetetlennek tartom, hogy az én felügyeletem alól nyomdahiba került volna ki. Ah! Pancserek! Ami téged illet, mondhatok bármit, úgyis a telefonon fogsz lógni, nyilván az előadásaim közben is zavarni fogsz, bombázol majd a szánalmas képeiddel és számodra érdekes, számomra pedig halálosan unalmas élménybeszámolóiddal. Csak, hogy tudd, cseppet sem érdekelnek városképek, idióta »az Eiffel toronynál« fotók vagy »nézd, ott a távolban, azok mi vagyunk« felvételek. Elvárom, hogy arról írj, ami veled történik, röviden és tömören, lehetőleg heti rendszerességgel, hogy be tudjam építeni a programjaim közé. Amennyiben pedig világfájdalmad van, úgy érzed, hogy komor, sötét felhők gyülekeznek feletted és senki nem ért meg, felejtsd el a számom! Azonban, ha honvágyad van, Cortezt kell helyre rakni vagy csak hiányzik egy régi… barátféle, akkor nyugodtan hívj, várni fogom. Sok sikert az élethez, ne szúrd el, gondolok rád, vagy ha nem gondolok, majd teszel róla, hogy gondoljak. Kinga.” […]
    […]
    […] „Because maybe, you're gonna be the one who saves me. And after all, you're my wonderwall”.

270-273. oldal, Május 4., péntek, 8/2. (Ciceró, 2013)

Neito>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Reni? – érdeklődött Dave.
     – Mármint mit gondolok a romantikáról? Mint irodalmi műfaj… kezdtem.
     – Nem, molyka, koncentrálj kicsit a könyveken kívüli világra is – röhögött ki Macu, fel sem nézve a telefonjából.
     – Reni bírja – mondta helyettem Cortez.
     – Persze hogy bírja. Nézz rá. Elveszett egy Jane Austen-regényben. Ha rajta múlna, még magázódnátok – dünnyögte Kinga.
     – Most miért baj az, hogy szeretem a virágokat, az esőillatot, a gyertyákat, a napkeltét és a csillagos égboltot? – soroltam álmodozva.
     – Felfordult a gyomrom – jelentette be Kinga. Ennyit a meghitt pillanatomról.
     – Ember, te hogy bírod ezt? – röhögött Ricsi Cortezre.
     – Oké, virágot nem kap, nem is fog – kezdte Cortez – esőben megfázik, a gyertyával nem pirózhat, mert biztos, hogy megégeti magát, a napkeltét meg a csillagokat hadd nézze – legyintett.
     – Kösz, hogy lerendezted egy mondatban a romantikus énemet – néztem rá „felháborodva”.
     – Én tudod, hogy mit szeretek még? – kérdezte Dave, mire odakaptam a fejem. – A frissen nyírt fű illatát.
     – Úú, igen! – bólogattam vadul.
    Kinga és Cortez egymás mellett állva, meredten figyelték a „lányos” beszélgetésünket.
     – Kérsz egy sört? – lökte meg Cortez Kinga karját, Kinga pedig felnevetett. Elvégre ők, „fiúk” tartsanak össze.

153-154. oldal, Április 26., csütörtök, 8/2. (Ciceró, 2013)

2 hozzászólás
Röfipingvin P>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

És hogy végül ki milyen részt kapott? ☺
     Együtt: Na na na, na na nanana…
     Macu: Hússzal ezelőtt érkeztem, és azt mondták, hogy ez az a hely.
     Jacques: Ahol mindent sikerült megnéznem, köszi, de sajnos nem mehetek.
     Kinga: Mert a főnököm az az Isten, kinek szárnya van, de ereje nincsen.
     Robi: Hogy egy kicsikét legalább megverne, vagy lassan utánad engedne.
     Cortez: Mert hirtelen kinyílt a föld alattam, te eltűntél én meg itt maradtam.
     Reni: Hát evezz a part felé még párat, ha a világ fordít Neked hátat.
     Együtt: S ha utad egyszer a végéhez ér, ne felejtsd el hogy honnan jöttél. Na na na, na na na na na…
     Gábor: Egy föld alatti mozgalomból, hol nem jutott ki nekem a jóból.
     Virág: Kellett hogy már elinduljak, az úthengerek itt gurulnak.
     Zsolti: Én meg harapok egyet a lángosba, a szekérháton a városba.
     Dave: De láttatok-e már oly gyönyörű bájt, mit nem okozhat öt gigabájt.
     Andris: Neked öt gigabájt, nekem öt libamáj, jaj a szívem úgy nagyon fáj.
     Ricsi: De én sem próbálhattam kétszer, te megteheted ha visszanézel.
     Együtt: S ha utad egyszer a végéhez ér, ne felejtsd el hogy honnan jöttél…

Vidéki sanzon: 5/5*** – Ma sokat nevettem ezen. Egyszer pedig még nagyon sokat fogok sírni rajta.

401-402. oldal, November 18., péntek (Ciceró, 2012)

5 hozzászólás
Réka2000>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Hé! Hagyjátok már Dave-et – szóltam közbe. – Jude Law-t szereti, és akkor mi van? Egy csomóan szeretjük Jude Law-t.
     – Igen, ti, lányok. Muhahaha – röhögött Zsolti.
     – Igen? – tettem csípőre a kezem, és rátérdeltem a félig kivágott kartonra. – Ricsi megkönnyezte a Marley meg ént.
     – Emó! Elmondtad??? – fordult Ricsi Virághoz, aki a szemét törölgetve szipogott.
     – De meghal a kuhutyaa – zokogta.
     – Zsoltinak gyerekkorában volt „Én kicsi pónim” játéka! – folytattam.
     – Hé! Ezt meg honnan veszed? – kapta felém a fejét Zsolti.
     – A múltkor apukád mesélte, amikor beküldtetek a házba kóláért…
     – Póniii! – vihogott Virág, felülkerekedve az előbbi sírógörcsén. – Nekem is volt. Neked milyen színű?
     – Nekem nem volt – erősködött Zsolti.
     – Apukád mondta.
     – Neki volt! – vágta rá a szerinte „megfelelő kontraválaszt”.
     – Mármint apukádnak? – kérdezte Macu.
     – Jó, volt egy játék pónim, négyévesen. De levágtam a fejét.
     – Micsináltááál??? – sikoltotta Virág rémülten.
     – Fejetlen póni. Mér'? – röhögött.
     – Macunak meg van a telefonján egy csomó Rihanna-szám – „köptem” tovább.
     – Mert dögös nő – hárította az égést.
     – Ahhoz nem kellenek a dalok – vigyorogtam.
     – Nem hiszem el! Bah – húzta el a száját Kinga.
     – Hé, mi van itt, csoportos égetés? – kérte ki magának Macu.
     – Nem, csak hagyjátok már Dave-et – mondtam határozottan. – Nem vagyunk egyformák.
     – Igaz – bólintott Cortez. – Amúgy meg nem mindegy? Mindannyian megnézzük Jude Law-t, akár szeretjük, akár nem.
     – Mondja ezt az, akinek Taylor Swift szól a telefonjából… – vágta rá Ricsi.
     – Kuss, Marley – szólt rá Cortez, mire mindannyiunkból kitört a nevetés.

284-285. oldal, Március 9., péntek, 8/1. (Ciceró, 2013)

3 hozzászólás