Marlee Tames személy

– Feladom. Sajnálom, America, te annyira türelmes voltál, én viszont gyűlölöm hallgatni a saját klimpírozásomat. A zongorából olyan hangok jönnek ki, mintha betegeskedne.
– Egész pontosan inkább olyan, mintha éppen haldokolna.

– Ugyan már, America! Csak észrevetted a szemét meg a hangját…
– Kivéve, amikor elneveti magát! (…)
– Na jó, a nevetése tényleg vicces kicsit, de azért az is cuki.
– Na persze, már amennyiben élvezed az asztmaroham füledben felhangzó édes dallamát minden alkalommal, ahányszor csak elmondasz egy viccet.

224. oldal, 16. fejezet (GABO, 2013)

És az emberek sokszor nem tudják, hogy a csöndességet az önbizalom vagy a félelem jeleként értelmezzék. Ezért aztán úgy néznek rád, mint valami apró rovarra, hátha ettől annak is fogod érezni magad.

120. oldal, 10. fejezet (GABO, 2013)

Te csak légy önmagad.

96. oldal, 8. fejezet (GABO, 2013)

– Mi az ördögöt műveltél?
– Pedig jó ötletnek tűnt – húztam el a számat.
Szemében együtt érző fény csillant.
– De America, neked főként szörnyű ötleteid vannak. Csodálatosak a szándékaid, de az ötleteidről inkább ne is beszéljünk.

141. oldal

181. oldal, 13. fejezet (GABO, 2013)

– Mi az ördögöt műveltél?
Láttam a szemén, hogy fontolóra veszi, mielőtt válaszolna.
– Pedig jó ötletnek tűnt. – Mindössze ennyit mondott.
Oldalra billentettem a fejem.
– De America, neked főként szörnyű ötleteid vannak – jelentettem ki uralkodva magamon, nehogy felnevessek. – Csodálatosak a szándékaid, de az ötleteidről inkább ne is beszéljünk.

-Állandóan azt képzelem, hogy már kezdem felfogni, mit is jelent szerelmesnek lenni, aztán hallom magukat, ahogy minden erejükkel egymást kímélnék, és eltűnődöm, hogy vajon értek-e bármit is az egészből.
(…)
-Pontosan érti. Ebben biztos vagyok. -Rá emeltem a tekintetem. – Ő azonban… ő olyan lány, akinek talán még szüksége van egy kis időre.

119. oldal (A Kedvenc, Marlee és Maxon)

Az igazi szerelem felforgatja az ember életét.

120. oldal

– Reménytelen vagyok! – panaszkodott Marlee.
– Nem, nem, egész jól megy – hazudtam szemrebbenés nélkül.
Már egy hete szinte minden nap zongoraleckéket adtam Marlee-nak, és ha őszinte akarok lenni, nagyon úgy tűnt, mintha egyre rosszabbul menne neki a dolog. Az ég szerelmére, még mindig csak skáláztunk! Újra melléütött, mire önkéntelenül is megrándult az arcom.
– Hű, micsoda képet vágtál! – kiáltott fel. – Iszonyú vagyok. Ennyi erővel akár a könyökömmel is játszhatnék.
– Lehet, hogy meg kéne próbálnunk. Hátha a könyököddel biztosabban eltalálod a billentyűket.