Márai Sándor személy

Valamikor a 80-as évek elején, mikor szegény Márai Sándor még nem volt divatban, mi kevesebb, Magyarországon jószerével ismeretlen szerzőnek számított, valami olyasmit olvastam tőle, talán a Füves könyvben, hogy fiatal íróként úgy képzelte az öregséget, hogy üldögél majd a háza mögötti kertben, a méhesben, és egész nap nem tesz egyebet, minthogy elégedetten, bölcsen és boldogan Horatiust olvas, miközben egy keskeny résen át besüt az asztalra a nap, méhviaszillat terjeng a levegőben, és méhek döngenek körülötte. De aztán ebből semmi nem lett. Se ház, se kert, se méhes, és nem tanult meg latinul sem, sőt még a méhektől is fél. Hát, erről van szó.

25. oldal, Szőlő

Elolvastam Jókait németül. Nem volt jó ötlet.

149. oldal, Márai Sándor (Helikon, 2017)

Ki hiányzik?

Mindenki. Nekem minden magyar író hiányzik Vörösmartytól Máraiig, Pázmánytól Hajnóczy Péterig. Most nem a magánveszteségemre gondolok, azaz nem arra, hogy milyen jó lett volna velős csont után kajtatni Krúdyval, csajozni Szabó Lőrinccel, vagy szerelmesnek lenni Csokonai Liliként Kosztolányiba, félni Babitstól, berúgni Vitéz Mihállyal, sétálni Arannyal, utazni Jókaival, okosnak lenni Keménnyel, el gatni-getni (Tandori szava) Pilinszkyvel, meg nem nevezhetőket művelni Csáthtal, focizni Petőfivel,

mindez nagyon jó volna, hasznos és barátságos, de főképpen az volna jó, hogy velük másféle szellemi térben vagy légben volnánk, tehát azokra a helyzetekre gondolok most inkább, amelyekből ezen emberek hiányoznak, s hiányozván mi őket, finoman szólva, mérsékelten oldjuk meg, mert természetesen ezek úgynevezett megoldásra váró helyzetek, fokozódók.

Nemcsak egyéni kvalitásaik révén működtek jobban eleink, hanem mintha a szellemi élet egésze is jobban lett volna trenírozva, a bármikori, mozgékonyabb, találékonyabb, bátrabb, függetlenebb volt… Ez valószínűleg túlzás, és mindez csupán messziről ilyen sima; bár érthető, ha sóvárogva gondolok egy Eötvös, egy Kemény politizálására, vagy akár egy Karinthy-glosszára, ami helyére tenne egy szokásos irodalmi csip-csup ügyet, ami körülményeink közt nyílván mértéktelenre dagadna, volna sértődés, értelmezés, magyarázat, előbb-utóbb zsidózás és magyarozás, le – le le, ti…, csak épp az a nyolc sor nincs, a glossza, amely helyére tenné az egészet, több szóra sem érdemesnek nyilvánítván… Sokszor nincs helyük a helyükre teendő dolgoknak, így állunk. Helyteremtés, ez kell következzék, nem csupán helykeresés.

Hajnóczy is hiányzik. De jellemző, hogy ez nem magamtól jutott az eszembe, hanem csak mert hallottam egy rádióműsort róla (Markovits Ferenc munkája). A rossz emlékezés buta emlékezés, az emlékezőt sújtja. Mielőtt elmondanám, hogyan is hiányzik Hajnóczy, elmondom legszemélyesebb találkozásomat vele. Akkor már halott volt.

Halálhíre napján itt nem részletezendő oknál fogva Koppánymonostoron voltam. Reggel a postára mentem újságért. Mint sokan, én is hátulról kezdem olvasni az újságokat, most talán az idegen hely miatt, eltévesztettem, amikor észrevettem, lapozni kezdtem hátra, előre, a sporthoz.

Akkor, ahogy mondani szokás: spétben, igazi rémület fogott el, megmerevedtem, ténylegesen lépni se mertem. Ijedelmem a legteljesebb mértékben jogos és arányos volt, ugyanis lapozás közben azt olvastam, hogy meghaltam. Ezt lapoztam át, erre kaptam a spétet. Azért ez eléggé sajátos érzés volt ott a festői Koppánymonostoron, hogy minden kétséget kizáróan az áll a reggeli lapban, hogy végem, odavagyok, dermedten álltam, igen, a földbe gyökerezett a lábam, láttam magam előtt a Magyar Nemzet-betűket, Meghalt E. P. Tényleg nem képzelődtem, tudtam, ezt olvastam. Kicsit meg voltam hatódva. Vajon hogyan történhetett? Lelőttek az oroszok. Egy férj. Egy orosz férj. Próbáltam elgondolni, valóban hogyan kerülhetett bele a hír az újságba. Akkor már több napja nem voltam Pesten, ez megkönnyítette a fantaziálást.

De végül is újra meg kellett néznem. Meghalt Hajnóczy Péter, ez volt a címben, és rögtön láttam is a tévedés okát. A ZY PÉTER volt az ok, zy péter, kultúrrovat, azonnal és egyértelműen magamat olvastam, az „embernek” nagy gyakorlata lesz abban, hogy a saját nevét egy szövegben fölfedezze…, a narcizmus enyhe mámora. Hát így.

A mai irodalmi beszéd egyszerre durva és túl udvarias. Ez nem ellentmondás, ezek egymást föltételezik, és – megint – az organikus hiányára utalnak. Indulatosság és evvel együtt valamiféle kenetteljes papolás, amelynek mintha az volna a lényege, hogy a világ természete végül is jó, csak eddig eltakarta az államszocializmus.

A Hajnóczy káromkodása hiányzik! De nem az a jóízű, nyelvi leleményekben gazdag, barokkos, néprajzos, amely bármennyi dühöt tartalmaz is, bármennyi fájdalom van is mögötte, mégis leginkább arról szól, hogy ki a legény a gáton. A Hajnóczy káromkodása, azt nem mondanám, hogy csöndes volna, de szegény. A Pilinszky-vonal. Kemény, és keménységét magán gyakorolja. Nem süti le a szemét, és nem is festi. Kíméletlen. Milyen legény. Milyen gát. Ki a…

113-116. oldal

Mindenki. Nekem minden magyar író hiányzik Vörösmartytól Máraiig, Pázmánytól Hajnóczy Péterig. Most nem a magánveszteségemre gondolok, azaz nem arra, hogy milyen jó lett volna velős csont után kajtatni Krúdyval, csajozni Szabó Lőrinccel, vagy szerelmesnek lenni Csokonai Liliként Kosztolányiba, félni Babitstól, berúgni Vitéz Mihállyal, sétálni Arannyal, utazni Jókaival, okosnak lenni Keménnyel, el gatni-getni (Tandori szava) Pilinszkyvel, meg nem nevezhetőket művelni Csáthtal, focizni Petőfivel,
mindez nagyon jó volna, hasznos és barátságos, de főképpen az volna jó, hogy velük másféle szellemi térben vagy légben volnánk, tehát azokra a helyzetekre gondolok most inkább, amelyekből ezen emberek hiányoznak, s hiányozván mi őket, finoman szólva, mérsékelten oldjuk meg, mert természetesen ezek úgynevezett megoldásra váró helyzetek, fokozódók.

Ki hiányzik?

– Mivel tölti a napjait?
– Olvasok, többnyire olvasok.
– Szereti Márait?
– Nem ismerem.
– Ugyan mit olvashat akkor – töprengett Szatmár. Maga nagyon szerette a Válás Budán-t, A gyertyák csonkig égnek-et, de Márai darabjai, a Kaland, a Kassai polgárok is elbűvölték.
– És Krúdyt?
– Unalmas író. Megpróbálkoztam egy-két könyvével, de hát az a világ, amelyről ír, réges-rég elmúlt. Mit kezdek vele?
Az, hogy valaki Krúdyt nem szereti, Szatmárt ingerültté tette. Ugyan mit ül itt, és mit cseveg ezzel a kis libával irodalomról?

55-56. oldal (Szépirodalmi, 1982)

Vannak, akiket olvasok; Márait szeretem. Akkor is, ha nem mindent olvasok tőle szívesen. – Szeretem még: Thomas Mannt, Camus-t, Bernhardot; szeretnék szeretni valakit ma, magam körül, de nem szeretek senkit.

36. oldal

„Nehéz vitatni, hogy Ady a világirodalom legnagyobb ripacsa” – olvasható Márai Sándortól (1900-1989).

314. oldal

Miért jövök folyton az írókkal? Megszokásból? Mert mindennél egyszerűbb levenni a polcról egy Mészöly-kötetet, és kikeresni, mit írt a városmajori gyilkosságokról? Gyönyörködni Vajda Miklós mondatainak iróniájában és eleganciájában, a szakmai nagystílűségben, amivel a nyilasokat megörökíti? Elmerülni Vas István Azutánjának érzékletesen megfestett világában? Felkutatni a csattanós ítéleteket Márainál?
Nem ezért csinálom. Egyébként Márai naplójában és verses naplójában se csak az ítéletek érdekesek, hanem mindig és mindenekelőtt az aktuális észrevételek rögzítése. Meg ahogy az író megfigyeli önmagát, amint megfigyel, ahogy olykor megítéli ítélkező önmagát is. Szükségem van például arra a feljegyzésre, hogy az író egy adott ponton azon veszi észre magát, hogy kezdi már unni a túlélők beszámolóit: túl sok az ismétlődés, folyton jönnek a nyilasok, elviszik a nagymamát, és megeszik a szilvalekvárt. És ebben természetesen benne van önmaga elítélése is, hisz a százegyedik elhurcolt nagyi és elzabrált gyümölcsíz is részvétre méltó, a lélek gyengeségére utal a reakció kifáradása.

307. oldal

Híre járt, hogy Márai Sándor depressziós. Kun Miklós kezelte, nem sok eredménnyel. Elvonszolta hozzá Petőt. Márai egy besötétített szobában feküdt és nyögdécselt. A számára ismeretlen Pető megállt az ajtóban.
– Sándor! – mondta sztentori hangon. – Keljen fel és írjon! Mert ez a maga dolga a Földön!
– Majd ha az Úristen elküldi hozzám egyik angyalát – lehelte Márai –, akkor felkelek.
A kopasz, kövér, heresérves Pető akkorát ordított, hogy remegtek a falak:
– Sándor! Itt az angyal!
És a mellére csapott.
Akkor Márai felnézett az Angyalra, és lassan kikászálódott az ágyból.

55. oldal, Buddha Budapesten (Pető András) (Saxum, 2005)

Vigyázat! Felnőtt tartalom.

Leszoktál. Egészséges lettél és kövér, Márai megmondta előre, hogy ne csináld, mert ez lesz belőle. Ez is lett. Igyál keserűsót. Egyél szilvalekvárt. Oké, bazd meg. De dohányozni azért elegánsabb volt.

174. oldal