Mannheim helyszín
Mannheim Stuttgart után Baden-Württemberg tartomány második legnagyobb városa Németországban. A történelmi Kurpfalz vidék (1720-1778) egykori központja manapság az egyik európai nagyvárosi zónának, a Rajna-Neckar háromszögnek gazdasági és kulturális centruma. A rajna–pfalzi szomszédvárosával, Ludwigshafennel (160 000 fő) Mannheim csak a Rajnán határos.
Idézetek
Vajon az ugyanennyi lakossal bíró Mannheim is ilyen gyakran szerepel a nemzetközi sajtóban? Az ehhez hasonló kérdések alapozzák meg az első számú izlandi nemzeti sportot, az egy főre jutó arányok számolgatását. Az egész nép megszállottan űzi ezt az őrületet, mindent és mindenkit lakosságarányosan értékel, majd diadalmasan mutatja fel Izland lélegzetelállító eredményeit. A XX. század első felében például Izland még meglehetősen rosszul állt a Nobel-díjasok lakosságra vetített aránya tekintetében: egyetlen Nobel-díjast sem tudott ugyanis felmutatni. Halldór Laxness 1955-ben megkapott irodalmi Nobel-díjával viszont egy csapásra megváltozott a helyzet: Izland azonnal az első helyre ugrott a Nobel-díjasok/lakosság viszonylatban.
A legkiugróbb eset az volt, amikor egy huszonnégy éves nót három bevándorló erőszalkolta meg csoportosan 2016 januárjában Mannheimben. Ő maga félig török volt, s állítása szerint a támadói mind német nemzetiségűek. A nő, aki egyben egy baloldali ifjúsági mozgalom szóvivője is, csak később vallotta be, hogy hazudott az elkövetők identitásával kapcsolatban, mivel nem akarta a rasszizmust erősíteni. A támadókhoz szóló nyilt levélben bocsánatot kért tölük és ezt írta:
„Egy nyitott és barátságos Európát akartam. Ahol szívesen élek, és ahol mindnyájan biztonságban vagyunk. Mindannyiunk miatt bocsánatot kérek/ Ti nem vagytok itt biztonságban, mert ez egy rasszista társadalom. -n sem vagyok biztonságban, mert ez egy szexista társadalom. De ami miatt igazán sajnálatot érzek, az az, hogy a szexista és minden határon túllépő dologért, amit velem műveltetek titeket egy még agresszívabbá váló rasszizmus fog üldözni. Megigérem nektek, hogy sikítani fogok. Nem fogom engedni, hogy mindez folytatódjon. Nem fogom állva nézni hogy rasszisták és aggódó állampolgárok titeket tartsanal problémának. Nem ti vagytok a probléma. Ti egyáltalán nem vagytok probléma. Ti a legtöbbször csodás emberek vagytok, akik megérdemlik, hogy szabadok legyenek és biztonságban éljenek.”
Nem Németország volt az egyetlen ezzel küzdő ország. A Ventimiglia átkelő ponton Franciaország és Olaszország között a „Határok nélkül" elnevezésü mozgalom egyik női aktivistáját eröszakolta meg egy csoport szudáni menekült. Társai, a többi mozgalmár rábeszélték, hogy hallgasson az esetröl, mert árthat az ügyüknek. Amikor a nő végül mégis elmondta, azzal vádolták, hogy ,„rosszakaratból” jelenti az esetet.
195-196. oldal
Vonatállomás
a német alkeszek a mannheimi vonatállomáson
apró kerek asztaloknál állnak és isszák a sörüket és
várnak. az arcuk piros és legyőzöttnek tűnnek, de
nem olyanok, mint az amerikai piások, az amerikai sörivók.
ők ott a mannheimi vonatállomáson csendben vannak.
a németek két háborút vesztettek el 1914 óta; lehet,
hogy ez a legyőzöttség látszik rajtuk, de visszafogottságuk,
tartózkodásuk, az, hogy nem különösebben szeretnék,
ha észrevennék őket, egészen frissítőleg hat
rám – olyan toleráns ez a közöny, önmagukkal és másokkal szemben is.
ahogy elnéztem az embereket, amint itták a sörüket a
mannheimi vonatállomáson, megelevenedett előttem valami, amiben hiszek:
azok az emberek ott saját történetükben és
életükben ácsorogva megmutatták , lehet, hogy az élet néha szörnyű
és néha – mondjuk fair – de
nincs ok a siránkozásra:
a sör egész jó és a vonat is megérkezik.
Amikor tizenhároméves voltam, sőt tizenháromnál is valamivel kevesebb, Gertrude Hoffnernek hívták a nevelőnőmet. Gertrude a Rajna mentén született, Mannheim környkén. Nehéztestű, magas leány volt, fehér arccal és közönséges szőke hajjal. Jól megfértünk egymással, mert meglehetősen engedelmeskedett nekem és mert őszintén csodálta testi és különösen szellemi képességeimet. Például váltig hangoztatta, hogy tehetségem van az íráshoz, s arra buzdított, hogy igyekezzem egy második George Sand-dá válni. Ő maga, mint szenvedélyes regényolvasó, a nohanti hölgyhöz hasonlón, féléjszakákat töltött el regények gyártásával. Gertrude ösztönzésére magam is megpróbálkoztam a regényírással. Hagyományos, rendezett, polgárian fényűző, de egyszerű és komoly élet vett körül. Ezzel szemben akkori kézirataim regényes kalandokról meséltek, olyan világba helyezett történetekről, amelyet a legzabolátlanabb képzelet kormányzott.
[…] és a C-dúr oboaversenyt (K. 271k), amely Giuseppe Ferlendis oboaművész számára készült 1777-ben. A művet hosszú időn át elveszettnek hitték, később azonban kiderült, hogy a versenymű voltaképpen a D-dúr fuvolaverseny (K. 314/285d) eredetije. Ez utóbbit Mozart Mannheimben írta 1777-78 telén.
127. oldal
Az is volt fiához intézet kedvenc tanácsainak egyike, hogy „hízelegje be magát”, hol a választófejedelemnél Mannheimban – éspedig úgy, hogy először a gyermekek nevelőnőjét nyerje meg igazi barátnőjéül (1777. december 8-i levél) –, hol Baumgarten grófnénál Münchenben (1780. november 20.), hol kollégáknál, akik hasznára lehetnek: „Mannheimban nagyon jól tetted, hogy behízelegted magad (Canabich) úrnál” 1778. február 12-i levél). A kívánt cél érdekében történő alkalmazkodás szabta meg viselkedését és érintkezését, nemigen ügyelve arra, hogy ez a módszer, amelyben ő alighanem járatos volt, a fia szemében másként is festhet.
59. oldal