Malorie Stone személy

Sosem hittem volna, hogy lesz valaha egy másik lény, aki ilyen csodálatos érzéseket fog táplálni irántam.

203. oldal

Szeretem a pipacspirosat. De nem akkor, ha a fejem pompázik ebben a színben.

24. oldal

A sors fintora, hogy az ember sokszor csak olyankor ismeri fel a valódi érzelmeit valaki iránt, mikor fennáll a veszélye, hogy elveszítheti.

134. oldal

– Nem felejtettél el valamit?
– Mégis micsodát? -kérdezem.
– A jó reggelt puszimat – ránt magához és máris az ajkamon a szája. A nyelvével utat tör a nyelvemhez, de nem kell nagyon erőlködnie, készségesen nyílnak szét az ajkaim, megadva magam annak, amire én is vágyok. Mire elenged, alig kapok levegőt.
– Ez neked jó reggelt puszi? Bele se merek gondolni, milyen amikor jó éjszakát kívánsz – nyögöm.
– Ne vigyél kísértésbe, Tündérem. Még megmutatom – vigyorogja.

80. oldal

Nincs jobb a reggeli kávénál. Azért a nehezebb napokon szívesen kapnám infúzión keresztül.

18. oldal

Miamit szerettem a legjobban. Azok a napbarnított srácok, hmmm… Ott aztán lehet nyálat csorgatni.

11. oldal

– Figyeld meg, hogy ma összejönnek – súgom vigyorogva Jacksonnak.
– Hiszek neked, Tündérke – mosolyog vissza. – Wes-nek innentől kezdve annyi. Már tudom is a karácsonyi ajándékát. Papucsot veszünk neki.

117. oldal

Ha a barátnőd vagyok, akkor te vagy az életem mazsolája, a pikáns része a nappaloknak és az éjszakáknak – búgom oda neki. – De csak hogy tudd, nem szeretem a mazsolát – fejezem be elégedetten. Nesze, seggfej.
Teljes meglepetésemre elneveti magát. Szokatlan tőle ez a reakció, nem is emlékszem, hallottam-e már nevetni, mióta ismerjük egymást. Csinálhatná gyakrabban is, mert kellemesen simogatja a hangja a fülemet. Majdnem én is elmosolyodok, de akkor megszólal.
– Akkor készülj fel, Picinyem, mert nem csak szeretni fogod, de nem kell sok idő, és egyenesen mazsolafüggő leszel.

54. oldal

– Azt a mindenit! Jackson Emerson viccelődik velem. Végünk van – kuncogok.
– Inkább veszekedjek veled? Úgy érzem, abból nem lesz hiányunk a jövőre nézve. Becsüld meg az ilyen pillanataimat.
– Ó, köszönöm, uram, a nagylelkűségedet, mellyel értelmet adtál a létezésem hátralévő részének – pukkad ki belőlem a nevetés.

34. oldal