Malachite személy

– Csábító ajánlat!– mordul Lucien. – De köszönöm, nem élnék vele. Azt is alig tudom elviselni, ahogy most kísértesz.
– Képletes kísértésről van szó, nyilván, mint a balladákban – pontosítok.
– Nem!
– De igen! – javítom ki.
– Nem!
– De igen!
– Na de gyerekek! – hördül fel Malachite. – Elég legyen ebből! Anyának csendre és nyugalomra van szüksége.

– Lady Zera! Nem mutattak be minket egymásnak. Malachite vagyok. Nem számítottam arra, hogy ön is átmegy a tűzön a herceg után.
– Mintha én merészelnék ilyesmit tenni az én törékeny emberi testemmel! – mondom sértettséget színlelve. – Ugyanarra az istállótetőre kapaszkodtam fel, mint a herceg.
A testőr ugyan azt mondta, hogy átment a tűzön, de testén nincsenek égésnyomok. Egy hajszála sem perzselődött meg.
Malachite elismeréssel füttyent.
– Az pedig nem volt kis ugrás. Nahát, nahát! A kisasszony nem fél tőled, és képes lépést tartani veled. Luc, nagyobb bajban vagy, mint gondoltam.

– Egészen véletlenül nem ért a bombakészítéshez, Lady Zera?
– Miért engem kérdez felséged? – kérdem szemöldökömet ráncolva.
– Ért a kardvíváshoz, a tolvajláshoz, és akármilyen jól igyekszem elrejtőzni, rögtön észrevesz. Azt gondoltam, valami robbantós trükk is van a tarsolyában.
Felsóhajtok.
– Bárcsak lenne! Akkor nem lennének olyan unalmasak a bankettek.
Malachite rémülten felszisszen.
– Eszedbe se jusson a kedvenc lazacos felfújtamat felrobbantani!

– Hát itt vagy! Már kezdtem azt hinni, hogy gyűlölsz!
– Hogyan gyűlölhetném ezt az arcot? Különösen úgy, hogy mindig úgy néz ki, mintha egy nagyon kövér kanárit nyelt volna le.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy önelégült vagyok, Zera?

– A népirtó vén kangörényt fél kézzel összeroppantanám. […]
– Akkor biztosan örömödre szolgál, hogy Lucien, Lady Himintell és én egyfajta szövetséget alkottunk ellene. Ezt leginkább az Egyesült Sereglet, Melynek Feltett Szándéka Gavik Szennyes Valagát a Túlvilágra Rugdalni névvel illetném. Szívesen látunk tagjaink sorában!

“I’m serious,” Malachite insists, lowering his voice so just we can hear. “Luc’s not really one of them. They could turn on him. And if they do—”

“We’ll use our words like grown-ups.” Fione straightens. “Or rather, I will, because I can’t trust you to string two civil words together when it comes to Lucien’s safety.”

“What about me?” I point at myself.

Fione’s grin is barely there in the fire-washed gloom. “Unfortunately, Lady Zera Y’shennria, you make far too many jokes for your own good. Or for the good of political bargaining.”

“Fair.” I smirk.

Fione sighs at us. “The world includes more people than just you two, you know.”

“Regrettably,” Lucien says, never once looking away from my face as I finish the braid up his shirt with renewed vigor.

“First I guard him with my life for most of my life,” Malachite huffs. “And now he’s saying he wishes I was never born!”

“Are you looking to get married soon, then?” I breezily ask as we follow Lucien’s strides into a small copse of ash trees, his hand lit with witchfire.

Malachite rolls his eyes. “To my work.”

“Or a nice beneather lady.”

“Or man,” he counters.

“Or man,” I agree. “Anyone particular you have in mind?”

“Someone who doesn’t ask annoying questions all the time.”

“Ah.” I nod knowingly, ducking around a tree branch. “The strong silent type. I understand.”

He leaps over a root nimbly. “You wouldn’t know silence if it dueled you in the streets.”

I look at him with mock offense. “Who gave you permission to be so right and so rude at the same time?”

“Who do you think?” He jerks his white-haired head at Lucien’s back, and I snicker.

“‘Warming internally?’”Malachite scoffs. “Please, heartbreaker. Save the innuendo for your girl.”

Lucien and I go rigid in our seats, neither of us looking at each other.

“Malachite-whatever-your-family-name-is!” I half shriek, half hiss. “Shut. Up!”

“Save it for the giant squids, rather,” Fione chimes in and saves the day. “It’s spawning season, and they oft mistake the underside of boats for other squid.”

“I knew the ocean was big,” I say. “But I had no clue it was also godsdamn weird.”

“Extremely weird,” Fione agrees next to me. “The greatest variety of wildlife live in the sea, and by all polymath estimates, we’ve catalogued only thirty percent of them.”

“My favorite are the blood-sucking eelworms,” Malachite offers as he pulls astride us on the gangplank.

Fione nods wisely. “Their jaws are so strong, they can bite down to your bone and suck out your marrow.”

“Okay, please!” I throw my hands up. “Is an entire valkerax horde after us not enough for you people?”

“There are jellyfish,” Lucien says in my ear as he joins us on the ship’s railing, “with tendrils so poisonous, they rot your skin off wherever they touch.”

“Hello to you, too, my piquant ray of sunshine,”