Makedóniai személy
Idézetek
„Találd meg a saját bőrödet, Makedóniai, találd meg a saját maszkodat, beszélj valamiről, csinálj valamit, meg kell, hogy érezzenek téged, érted? Különben eltűnsz.” Miről beszéljek? Mit csináljak? Honnan vegye az ember a maszkokat, amelyeket soha nem viselt, a szavakat, amelyeket nem tudott? Ordítoztam, szitkozódtam, aztán lassan megnyugodtam… „Az ördög vigyen el, ne csinálj semmit, ha nem tudsz, végtére ez is egyfajta maszk.”
338. oldal
– Beveszünk. De esküdj meg, hogy nem robbantasz fel semmilyen berendezést, nem támasztasz zivatart, nem repülsz seprűnyélen, és nem változol vadállattá.
A falka vihogott egyet a viccen, ami egyébként egyáltalán nem volt az.
326. oldal
A bejárati ajtó nem hogy nincs bezárva, egyenest nyitva van. Ez meglep, de amint kiérek a Hullagyár előtti térség sötétjébe, egyenletesen felvillanó narancssárga pontokat veszek észre, és már nem csodálkozom. Itt vannak. És már régóta várnak. A hátizsákjaikban étel, vizespalack, pléd, kávéfőző, sőt, valószínűleg edény is van. Valaki feláll, és elindul felém. Már hozzászoktak a sötétséghez és egyedül én nem látok, de abból, amilyen magabiztosan közeledik ez a valaki, arra következtetek, hogy valószínűleg a Vak az.
– Janus szerint rosszul áll a szénája? – A Sápadtarcúnál sosem lehet tudni, hogy amit mond, kérdés-e, vagy állítás.
– Valami olyasmi.
– Akkor gyerünk! – Odafordul a fal tövében ülők felé. – Álljatok fel! A Szfinx odavezet bennünket.
Elindulok hát az élen. Fantasztikus libasorban elúszunk az akvárium mellett, benne a megvilágított Gorgóval, az üvegezett szekrények és az átlátszatlan ajtók mellett. Csupa furcsa, hosszú árnyék. A leggroteszkebb árnyék két részből áll: Tabaki az, Larry vállán, ő a legmagasabb és a legboglyasabb. A Fekete és a Bagós nincs itt, viszont a Makedóniai cipeli az alvó Pufit, akinek a tükörképe a szekrényajtókban leginkább egy duzzadt hátizsákra emlékeztet. Előreengedem őket, aztán utánuk megyek, gyönyörködöm és lelkesedem. Ez az én falkám. Amelyik képes a gondolatolvasásra és röptében felfog mindent. Az ostoba és nagyszerű, előrelátó és verekedős falkám. Teljesen feloldódom az irántuk táplált gyengéd érzésekben – a Fekete nincs közöttük, így nincs, aki kizökkentsen a szentimentális hangulatból. De istenem, milyen kevesen vagyunk! Észbe kapok, hogy lemaradtam, holott előre kellett volna mennem, mutatni az utat, meggyorsítom hát a lépteimet, közben a szemem sarkából elkapom a tükörképet az utolsó szekrényben: a szuszogó terhét cipelő Makedóniait, a vele csaknem egybeolvadó Szfinxet és még valakit, aki villogó fehér tornacipőben siet utánuk, de amint megfordulok, mindjárt eltűnik. Egyre jobban érzem magam. Külön ennek az utolsó, láthatatlan valakinek a kedvéért szavalni kezdek. Egy olyan hülye versikét, amilyeneket valamikor a Farkas szeretett:
A hulldogáló sáska napja zöld…
Őszes hegyekre száll, csak száll a sáska,
A rétekről hazáig megtelik
A cipcirippel két jókora táska.
190-191. oldal
