madár állat
Idézetek
Szívünkbe fészkelnek mindörökre azok a madarak, amelyeket segítettünk, amelyek valamilyen módon hozzánk tartoztak. S általuk jobban szeretjük a többit is, jobban szeretjük az embereket, az életet. Így leszünk jobbak magunk is.
8. oldal, Fecskékkel a nyár ege elszáll (Móra, 1985)
Kismadarak
Nyitottad az ablakot:
szállj be, napsugár!
Hogy csivogott-csattogott
rengeteg madár:
aranymálinkó, pirók,
feketerigó,
sármány, vörösbegy, kukó,
csíz, tavaszhivó,
pinty, királyka, őszapó,
volt vagy milliom,
elsorolni nevüket
én nem is birom.
Azt tudom csak: valahány
téged szeretett,
mikor szobád ablakát
nyitotta kezed,
behajolt egy lombos ág,
bimbós, eleven:
mind ott ültek gallyain,
aztán kezeden.
Fuvolázták nevedet
a kismadarak,
mind másként! Hát nem tudom,
hogy is hívjalak?
14. oldal
Madár
Nehéz a madárnak udvarokban állni
koronás fejével piros magot várni.
Nehéz a madárnak pipék között élni
zöldszemes tollának hullását megérni.
Könnyebb a madárnak a havakat róni
magaformájúval maga nyelvén szólni
Hold előtt elszállni kiáltássá múlni
lobogó szelekből soha szabadulni
9. oldal
Ezer közül egy
veszendő verébfióka menekül meg
így:
hogy ők találják meg éppen,
ők vagy mások, akik
hasonlóképpen csinálják aztán,
és tízezerből talán
egy sem jut
olyan szerencsés sorsra, hogy
itt élhessen náluk,
és így vegyék körül,
mint a két ittmaradót.
Ezer közül egy, és vajon
hány közül voltam én
az a bizonyos, aki
mindezt elmondhatja magáról,
ezt a változatot,
vagy hasonlót,
és van-e ok panaszra, van-e
értelme a panasznak, van-e olyan pont,
ahonnét a dolgok zűrzavara
tekinthető, ahonnét
egy szakasz kijelölhető, amelyet aztán
bármiféleképpen is megítélünk.
Talán nincs. Jól felöltözöm majd,
ő benne lesz a dobozban,
és azt gondolom: ilyen hatalmas vagyok,
teljhatalommal vagyok felruházva, azt
gondolom: ő
van ebben a dobozban, ez a madár: ez ő, aki
valamikor rendelkezett velem, de
most én rendelkezem
vele, megbízásból csupán, de föltétlenül,
így viszem
a dobozban, arcom
a megszólalásig hasonlít majd
az ő arcára,
hanem az öltözetem
éppúgy merőben idegen lesz neki,
ha a doboz fedelét felnyitom,
mint az a világ, amelyik hirtelen
körülveszi. Megteszek minden
szükséges óvintézkedést, jó
helyet választok ki, ahol
sok veréb van, egy csapatot
kölessel és száraz, olajos morzsákkal
odacsalogatok, hogy mintegy
közéjük ereszthessem ki, hogy
magukkal ragadják. Ez lenne
a legjobb megoldás, de
erre csekély a remény, valószínűbb, hogy
dobálni kell majd, ha
utánam jönne, amikor lelépnék,
színes kendőkkel és kabátommal
lengetve kell ijesztgetnem,
és még így is jön és jön és jön,
nem akar kiszakadni a világomból,
nem akar elveszíteni engem,
nem akar mást, mint ami eddig volt, bár
ez a pár hét
igazán legalább olyan idegenül kezdődött, mint
az úgynevezett természetes világ,
amelyből szelíden hoztam el,
ahová erőszakkal kergetem vissza,
mert nincs számára hely,
nincs még egy szoba,
nincs annyi idő,
nem lehet még és még és még és még és még
madarakat költöztetni a lakásba,
nem lehet, Buckingham, értsd meg, lezárult
egy korszak,
nekem fog a legjobban fájni, bár
főleg az, hogy talán nem felejtesz el,
és mindenkihez odamégy, és én leszek neked az,
az leszek neked én, az lesz
a veszted, amelyről ugyanúgy nem tudok már,
mintha sose találkoztunk volna,
és mintha mégis
magamból veszítenék el valamit
örökre, ahogy azzal a hamisan írt
levéllel, a körülmények vélt
kényszerének engedelmeskedve, mert
a körülmények kényszere mindig csak vélt kényszer,
bizonyíthatatlan, honnét kezdődnek
valóban életre-halálra ezek a dolgok,
de valahol meg kell vonni a határt,
valahol meg kell határozni, mit igen, mit nem,
valahonnét számítani kell a hajnalt,
ahogy piszokszínű lesz tőle az ég,
és ezt nevezzük majd világosságnak,
és akkor az is.
287-289.
Madarak bukdácsoltak az égen, mintha csak égi fészkükbe visszatérő csillagok lennének.
278. oldal, 23. Sivatagi mirtusz
Mindig, ha beszélni tudtam, levegőhöz jutottam. A szavak szabadok és terük van. Madaraknak képzeltem őket, akiket nem lehet terelni. Ha néha úgy éreztem, hogy kedvemre és hasznomra tettek, ha – pontosan – el tudtam néha mondani, amit akartam vagy akartam akarni, vagy néha annál is többet – csupán véletlen volt. Nem lehet őket rendszeresen és tervszerűen kirabolni. Ezért aztán fontosak kellenek, hogy legyenek azok a szavak, mondatok, amelyek véletlenül jókor jól hangzanak el.
Sokszor megpróbáltam elmondani Zófának, mi történik velem, de csak igen ritkán jutottam el addig, hogy meg is szólaljak.
– Zófa? – kérdeztem ilyenkor.
– Igen?
Legfeljebb négy-öt másodperce van ilyenkor az embernek, hogy kitaláljon valami hihetőt, ha történetesen elmegy a bátorsága attól, hogy nekikezdjen, aminek akart.
– Nem láttad valahol azt a régi pulóveremet, tudod, azt a barnát?
Ilyeneket szoktam kitalálni. És mintha Zófa hálás lett volna, hogy nem terhelem valami nehéz, megoldhatatlan üggyel.
– Hiszen meleg van, nem lesz rá szükséged.
– Csak… meg akartam szagolni. Hiányzik az illata.
Mondjuk, ez is igaz. Ha az ember hazudik, igazat kell hazudnia, különben sose hiszik el.
A madarak ötven-hatvan fős rajokba verődve készülődnek az éjszakára. Ha megszállják az óriástuját, láthatatlanná válnak, én pedig szeretném valakinek elmondani, hogy rájöttem, ők a világ urai.
9. oldal
Szvoren Edina: Verseim 83% Tizenhárom történet
492
Repülés közben a madarak úgy helyezkednek, hogy emelőerőt nyerjenek az előttük haladó madártól. Az élen haladó madár lenyomja a levegőt a szárnyával. A levegő ekkor összepréselődik a szárny pereme körül, így a hegyénél légmozgás keletkezik, és felfelé irányuló légáramlat jön létre.
Azzal, hogy az előtte haladó szárnyának hegyénél repül, a hátsó madár meglovagolja a légáramlatot, és energiát takarít meg. A madarak gondosan időzítik a szárnycsapásaikat, amelyek néha V, néha J alakúak, vagy ezek fordítottja.
Viharban és oldalszél esetén a madarak alkalmazkodnak, és szárnyukkal új alakzatokat rajzolnak – teljesítménygörbéket, S-eket vagy akár nyolcasokat.
241. oldal
Pedig tudhatnád, a madár érzékeny teremtés. Ha megérzi maga körül a bántó szándékot, fogja magát és elrepül, ilyen a természete. Ez történt. Elmentek.
24. oldal