luteránus fogalom

Az Isten szerette őt, szép, hosszú öregséget adott neki s bearanyozta sok örömmel, hanem másrészt ő is megcsinálta a magáét, ha hat napig szidta az Úristent, hetednapon, vasárnap, megborotválkozott, fölvette legszebb ünneplőjét, felült a bricskára, rossz időben, jó időben egyaránt áthajtatott, a harmadik faluba, Krizsnócra, a templomba (közelebb nem volt lutheránus eklézsia) és egész délelőtt nagy áhítattal zengedezte az Istent dicsérő zsoltárokat.

I fejezet. A lányok, a szomszédok és a hadnagy

A szobában enyhe meleg volt. Egy asztal, egy ágy, feszület, s az ablaknál felállt valaki, és elfogta egy pillanatra a világosságot.
– Isten hozta, uram, Pierre de Bartay, bocsásson meg, hogy ide kérettem.
Olyan hang volt, mintha dongó repkedett volna körül a szobában.
– Tessék leülni.
Pipet leült és bosszankodott, de a hely hűvös tisztasága elernyesztette, megnyugtatta, mégis várakozóvá tette. Mit akar ez a pap, aki úgy ült a durva asztal mellett, mint a bíró, aki ítéletet akar mondani. Sőt, ha ítéletet mondott volna, Pipet nem is csodálkozna.
– Katolikusok önök? Bár ez felesleges kérdés, hiszen látták a mi templomunkban…
– Igen. Igen, de nem tudom…
– Azonnal, uram. Budeniusz úr a luteránusok papja. Szerintünk eltévelyedett ember és eretnek.
– Házába fogadott minket.
– Tudom, de feltételezem, nem akarnak ott maradni…
– Második napja vagyunk itt, hosszú és nehéz út után; nem volt még időnk gondolkozni… azt hiszem, ez csak ránk tartozik…
– Természetesen – mondta a Páter –, az az ember szívesen, talán nagylelkűen fogadta Önöket.
– Így volt.
– És Önök beleeshetnek abba a hibába, hogy ezen a nagylelkűségen keresztül megszeretik az embert, s rajta keresztül azokat az eszméket, amelyek annyit ártottak nekünk. S Önöknek is.
Pipet nem mozdult. Most újra fullasztóan ránehezedett a menekülés minden nyomorúsága, a zűrzavar, Théodore bácsi, apja kínlódása, Cécile, a köd a Rajna felett, de fiatal vére tiltakozott a korlátozás ellen, minden ellen, ami eléje állt és akadályt jelentett. Nem azért jöttek ide. Felnézett.
– Talán valami tanácsot akar adni a Páter.
– Ha apja lett volna a templomban ma reggel: őt megkértem volna, de maga, fiam sokkal fiatalabb, semhogy tanácsot ne adhatnék. Költözzenek el abból a házból – ne vágjon közbe –, költözzenek el barátságosan, s anélkül, hogy vendéglátóikat megsértenék. Van itt egy üres épület a mi utcánkban, olcsón megkapják. Ne tiltakozzék, uram, ez csak jó tanács, nem is adhatnék rosszat, hiszen a papjuk vagyok.
Újra felállt a Páter, és kedvesen Pipet vállára tette a kezét.
– Ez nem az Önök országa, uram. Hallgasson rám és jó barátok leszünk. Tud sakkozni?
…
– Ha majd helyre vergődtek abban a házban: sakkozhatunk, mert itt télen nemigen lehet mást csinálni. Az arabok nem buta emberek… sőt nagyon okos emberek.
– Az arabok mohamedánok, uram.
A Páter – most először – elmosolyodott.
– Az arabok messze vannak, uram, és nem akarnak ide jönni. A luteránusok azonban itt vannak… – ha erre gondolt. Úgy látom, szépen fogunk vitatkozni. Nem mint ellenségek, csak mint ellenfelek.

132-133. oldal - II. rész 1847 (Nesztor, Budapest, 1990)