Ludwig van Beethoven személy

Lájzer, a lakodalmi muzsikus, ki tudja, hogy mi ütött belé, de egyszerre teljesen megváltozott. Előfordul, hogy már hozzászoktunk egy emberhez, a köhécseléséhez, a zsémbelődéséhez, aztán egy szép napon vagy estén hirtelen a felismerhetetlenségig megváltozik, mintha újra szabták-varrták volna valami titokzatos varrógépen, amelyhez az egyszerű földi halandónak még odamennie is tilos. Bement az ember rongyosan, elnyűtten, korpás gallérral, hajtókával, s mikor kijött – kész dandy, mintha skatulyából húzták volna ki, a haja simára fésülve, a szeme csillogó, spirccelj rá kölnit, és odaállíthatod a kirakatba a próbababa mellé, s nem fogod tudni megkülönböztetni, melyik ő és melyik a próbababa, még ha bölcs vagy, akkor se.
Lájzerből, a lakodalmi muzsikusból nem lett ugyan dandy, s a kölnit is hiábavaló lett volna rápazarolni, a kirakat számára nem felelt volna meg, de mégis mintha kicserélték volna.
Csak néztem, és ámultam. Először is ő maga – hihetetlen eset! – kimosta a nadrágját és az ingét. Utoljára öt évvel ezelőtt, de lehet, hogy még régebben száradtak a kötélen.
Lájzer, a lakodalmi muzsikus a szobában ült, lepedőbe burkolva a testét, és egész nap várta, hogy a ruhája megszáradjon az őszi szélben. Az őszi szél azonban nem sietett, még tucatnyi más gondja is volt: ki fogja leszaggatni a leveleket a fákról, ki kergeti el a fellegeket, csak nem Lájzer?
Lájzer, a lakodalmi muzsikus egy hegedűt tartott a kezében, és a húrokat pengette.
A háború előtt, amikor elfutottam Lájzerhez Joelszon doktor fiának, Simennek a hegedűjével, hogy tanítványává fogadjon, a lakodalmi muzsikus elutasított, kinyújtotta a kezét, és így szólt:
– Valamennyi tanítómestered: mind a tíz ujjam meghalt. A temetés után jöttél.
Rendőrünknek, Tutkusnak is mondta. Csak akkor sírköveknek nevezte az ujjait. Még a hegedűjét is vízbe dobta.
És most meg micsoda változás!
Vajon mi késztette rá, hogy újra kezébe vegye a vonót? Megsértődött a kaszásra, amely makacsul elkerüli, mintha maga félne tőle? Szeretné valamivel megszépíteni a magányt? Vagy talán Menáhem Plávin, az egykori katonakarmester, a jelenlegi vegyes kórus és a zsidó zenekar vezetője csábította el egy fejadaggal?… Azt mondják, hogy Judenratunk feje, Zilberman ügyvéd bizonyos összeget biztosított a „kulturális szükségletekre”…
Mindenesetre Lájzer többé nem gúnyolta azokat, akiket még tegnap bolondoknak tartott. Őt is megfertőzte a bolondság, bár Hájem, a samesz állítása szerint nem is kellett megfertőződnie, mivel egész életében bolond volt, csak nem pofozta az arcát, nem rohangált az utcákon, és nem ordibált, mint szegény Cukermán.
– Éljen egész Fehér- és Kisoroszország… uralkodója… II. Miklós!…
Igaz, a zenekar dolgában Hájem egyetértett Lájzerrel. Most éppolyan buzgalommal támogatta a lakodalmi muzsikust, mint amilyennel lebeszélte az ostoba vállalkozásról. Ha valamiből, hát a buzgalomból igazán sok jutott Hájemnek, minden eshetőségre elegendő volt.
– Mit bámulsz úgy rajtam, Dániel? – kapta el csodálkozó pillantásomat Lájzer, a lakodalmi muzsikus. – Nem láttál még meztelen embert?
– Hiszen maga nem meztelen.
– Én mindig meztelen vagyok, akkor is, ha felöltözöm… Mi, galambocskám, valamennyien meztelenek vagyunk… – dünnyögte, és félretette a hegedűt. – És ez így jó.
– Jó, hogy meztelenek vagyunk?
– Igen – mondta Lájzer. – Senki sem tud elrejteni semmit se az inge, se a mundérja, se a livréje alá. Legalább tudod-e, barátocskám, mi az a livré?
– Nem.
– Nem tudod, de azért engem bámulsz.
– Nem bámulom.
– Bámulj, csak bámulj!… Hamarosan nem fogtok rám ismerni!
– Magára most is nehéz ráismerni.
– Nehéz, de lehetséges… De hamarosan… Nemsokára egyenruhát kapunk, Dániel.
– Katonait?
– Katonait már nem húznak ránk. A zsidó egyenruhában katona és nem zsidó, s még kevésbé muzsikus. Másról beszélek. A férfiaknak kék kabátjuk és kék nadrágjuk lesz, a nőknek meg fekete szoknyájuk és fehér blúzuk. Így mondja Menáhem Plávin.
– Csillaggal?
– Az egyenruha új lesz, barátocskám, s nem lesz rajta csillag.
– Azt kérdezem: sárga csillag lesz rajta?
– Se sárga, se piros, se lila. No, barátocskám, nézz csak ki az ablakon! Nem lovasították meg a ruhámat?
Az ablakhoz ballagtam.
– Ha meglovasítják, halotti lepelben kell elmennem a próbára – mondta Lájzer, és szorosabbra húzta magán a leplét. Most már nemcsak az alsótestét takarta el, hanem spanyolfalszerűen vékony mellét is – ha jól megnézi az ember, végül még lyukat is talál rajta.
– Ott lóg a ruhája, reb Lájzer.
– Hála istennek! Mert még tönkremegy a fölvétel.
– Milyen fölvétel?
– Menáhem Plávin azt mondja, hogy fotográfus jön hozzánk.
– Minek?
– Hogy szétküldjön bennünket a nagyvilágba. Amerikába, Afrikába, Kínországba…
– Finnországba!
– Nézzétek, azt mondja, jóemberek, hogy énekelnek, muzsikálnak a zsidók!… Nézzétek, és nehogy azt mondjátok, hogy nem láttátok… Csupa fehér blúz… kék nadrág… és sehol egy halotti lepel… Érted?
– Értem… És mit énekelnek, reb Lájzer? Mit játszanak?
– Hogy mit játsszunk? Mit énekelnünk? valami szemetet…
– Nem a mi dalunkat?
– Németet… Menáhem Plávin azt mondja, hogy a szerzője zseni! És esküszik rá, hogy nem antiszemita… De mondd már meg, barátocskám, honnan tudja Menáhem Plávin, hogy antiszemita vagy nem, ha az az ember két századdal ezelőtt élt? Itt még a szomszédjáért se kezeskedhet az emberfia, bár az nap mint nap itt forgolódik a szeme előtt… Menáhem Plávin tán vendégségben járt nála, hogy így ismeri?
– Kinél?
– Ennél a Beethovennél… Tán családiasan együtt teáztak? Beethoven, Beethoven!… Ezt hajtogatja, mint a verkli: amíg a verklis sapkájába bele nem pottyantasz egy pénzdarabot, nem hagyja abba. Nem tudom, mit talált benne?… A melódia még csak hagyján, de a szöveg!… Merő gúnyolódás, istenemre… Ráadásul németül kell énekelni… a szavakat a fotográfus úgyse tudja lefényképezni… csak a szánkat… Abból meg az ördögbe se tudja, mi repül ki. „Alle Menschen seien Brüder.”