Lucy Hutton személy

– Mi a kedvenc színem?
– Ez könnyű. A kék.
– Milyen kék?
– A hálószobakék! – mutatok a falra. – Mint a falak. Az inged. A ruhám. A halvány Tiffany-kék.
Ülőhelyzetbe húz, aztán az ágy végébe csúszik. Kinyitja a szekrénye ajtaját, ahol meglátom az összes, színek szerint sorrendbe tett ingét.
– Josh, te bolond – mutatok oda nevetve, de megragadja a bokámat, és az ágy végébe húz.
Áll ott egy egész alakos tükör is, amiben végre meglátom magam, ahogy ott ülök az ágyán a vörösbegytojáskék szobában. A falak olyan színűek, mint a szemem. Egy kicsit lassan jöttem rá erre.
– De ez a legszebb kék a világon.
– Tudom. Édes istenem, Lucinda! Azt hittem azonnal lebuktam, amint megláttad ezt a szobát.
Ott ül mögöttem az ágyon, egyik térde felhúzva. hátradőlök testének tökéletes bölcsőjébe.
– Sosem fogom megérteni, hogy lehet, hogy valaki ne ismerje fel a saját szeme színét.

– Te szeretsz engem.
Látom, ahogy a hangomból kihallatszó zavartól és csodálkozástól elmosolyodik a tükörben.
– Attól a pillanattól fogva, hogy megláttalak. Attól a pillanattól fogva, hogy rám mosolyogtál, úgy éreztem, mintha lefelé zuhannék egy szikláról. És ez az érzés nem múlt el. Próbáltalak magam után húzni. A lehető legszörnyűbb, legrosszabbul kitervelt és társadalmilag legvisszamaradottabb módokon.

Sosem utáltalak. Egy pillanatig sem. Mindig is szerettelek.