Louis de Pointe du Lac személy

Lestat lassan megfordult, mintha olyan mozdulatot tettem volna, amitől megriadt, mintha felemelkedtem volna mögötte. Eszembe jutott, hogy így fordulnak meg az emberek, amikor magukon érzik leheletemet, és hirtelen rádöbbennek, hogy ahol teljes egyedüllétben hitték magukat… a rémítő gyanúnak ez a pillanata, mielőtt meglátják arcomat, és eláll a lélegzetük. Lestat most rám nézett, és alig lehetett látni ajka mozgását. Aztán megértettem. Félt. Lestat félt!

Kész színház volt, tragédia egy felvonásban: ott hagyni őt a fogadószobában, és az előszobában bizalmasan közölni az emberrel, hogy a kislány meg fog halni.

Ki csinálta közületek? Melyik tett azzá, ami vagyok?

„Mit gondolsz, csináljunk belőle vámpírt? Osszuk meg az életünket vele?” – kérdezte. „Nem” – vágtam rá nyomban.
„Miért? Mert csak egy ringyó?” – kérdezte. „Méghozzá milyen átkozottul drága ringyó” – tette hozzá.
„Életben maradhat? Vagy túl sok vért vesztett?” – érdeklődtem.
„Megható kérdés, de nem maradhat életben” – felelte.
„Akkor öld meg.” A lány sikoltozni kezdett. Lestat továbbra is ülve
maradt. Feléjük fordultam. Lestat mosolygott, a lány az atlaszselyembe fúrta arcát, és zokogott.

„Aljas fickó! Szörnyeteg!” – mondtam fojtott hangon. „Így beszélni a lányod előtt!” – méltatlankodott.
„Nem vagyok a lányod” – mondta ezüstcsengésű hangján a gyerek. A mama lánya vagyok.”
„Nem, drágám, most már nem” – válaszolta Lestat. Az ablakra pillantott, majd becsukta mögöttünk a hálószobaajtót, és megfordította a kulcsot a zárban. „A mi lányunk vagy, Louis lánya és az én lányom, tudod? És most kivel szeretnél aludni? Louis-val vagy velem?” Rám nézett, és hozzátette: „Talán inkább Louis-val aludj. Mert én, ha fáradt vagyok… nem vagyok túl kedves.”