Logan Francis Silverstone személy
Idézetek
Ez a két ember a szerelem szuperhőse. Megmutatták, hogy akkor is lehet mosolyogni, amikor nagy a baj. Nap mint nap áldozatot hoznak egymásért, de tudják, hogy megéri, mert az ő szerelmük igaz szerelem. Még a legnagyobb sötétséget is beragyogja. Ez a két ember tanított meg engem is arra, hogy a szeretetet meg kell becsülni. Tőlük tanultam meg hinni az örök boldogságban, és tőlük tanultam meg azt is, hogyan kell önzetlenül odaadni mindent, ami az enyém. Erre emelem most a poharamat. A feltétel nélküli szeretetre. – Logan a magasba emelte a poharát, aztán Erikára és Kellanre nézett. – Arra, hogy jóban rosszban kitartotok egymás mellett, és arra a mélyről jövő, tiszta szeretetre, amit ti tanítottatok nekem! Kívánom, hogy a jelenlévők mind találják meg, és éljék is át ezt a szeretetet, amelyet nem korlátoz semmilyen feltétel. – A pillantása tovasiklott, végül megállapodott rajtam. – És ha megtaláltuk, ne is engedjük el. Soha, de soha. – Gyorsan küldtem neki egy csókot, ami előtt jelképesen megnyitotta a szívét, aztán visszafordult az ifjú párhoz. – Kellanre és Erikára, és az ő örökké tartó szerelmükre!
406. oldal, 46. fejezet
Megköszörültem a torkomat. – Azt gondolom, hogy Erika lépten-nyomon összeomlik, és ilyenkor törni-zúzni kezd, hogy aztán felvásároljon egy fél kerámiaboltot?
A válaszom igen. Azt gondolom, hogy elítél másokat azért, mert nem úgy gondolkodnak, ahogyan ő azt elvárná?
Naná. Pontosan ezt gondolom. – Szinte éreztem, ahogy a villámok, amelyek Erika szeméből pattantak ki, megperzselik a bőrömet, mégis tovább beszéltem. – De szereti Kellant. Engem nemcsak eltűr, hanem ki is takarít utánam. Előfordul, hogy kiabál miatta, de megcsinálja. Mert mindent meg akar tenni azért, hogy Kellan a lehető legjobban érezze magát. Talán nem úgy csinálja mindezt, ahogyan ön, Kellan vagy én elvárnánk tőle. Talán nem is a lehető legjobban. De minden tőle telhetőt megtesz. Mindent ennek rendel alá, attól a pillanattól kezdve, hogy reggel felkel. Nem tudom, én elmondhatom-e magamról, hogy legalább egyszer az életben minden tőlem telhetőt megtettem valakiért… – A csuklómra pillantottam, a gumi karkötőre. – De igyekszem. Ha másért nem, ennek a két embernek a kedvéért. Életemben először tényleg megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt. Iowában, a rehabilitációs centrumban, minden szoba falán volt valamilyen idézet Ram Dasstól. Az előcsarnok falán a következő mondat állt: „Csupán annyit teszünk, hogy hazakísérjük egymást.” Ma értettem meg ennek az üzenetnek a lényegét.
A nap végére mindannyian elveszettnek érezzük magunkat. Tökéletlennek. Megsebzettnek. Összetörtnek.
Megpróbálunk dűlőre jutni azzal a valamivel, amit életnek nevezünk. És eközben gyakran érezzük magunkat magányosnak, de aztán eszedbe jutnak a tieid.
Azok, akik néha gyűlölnek ugyan, de sohasem szűnnek meg szeretni. Azok, akik mindig melletted teremnek, függetlenül attól, hogy hányszor cseszel el valamit, vagy hányszor tolod el magadtól őket. Ők azok, akik melletted állnak jóban és rosszban. Akik veled együtt küzdenek. És igen, lehet, hogy összeomlunk közben, de akkor együtt omlunk össze. És együtt is állunk fel. Aztán a sok szarság, a sok könny, a tengernyi fájdalom után teszünk néhány lépést. Egyszerre mindig csak párat. Aztán veszünk pár nagy levegőt, és hazakísérjük egymást.
– Várjatok csak! Erika főzi a vacsorát? – kérdeztem félelemtől elfúló hangon. Kellan figyelmeztetően oldalba lökött, de úgy éreztem, le kell csapnom a labdát. – Amikor utoljára ettem a főztjéből, még kotkodácsolt a csirke a tányéromon.
– Öcsém… Menj zuhanyozni!
218. oldal
Ezt követően visszamentünk az étterembe, és végignéztem a műsorát. A keze valóban jobban remegett, mint máskor, de a zenéje a legjobb volt, amit valaha hallottam tőle. Erika úgy nézett rá, mintha a lelke mélyébe látna, és mintha soha nem létezett volna számára senki más. Őszintén szerette a bátyámat, ami önmagában elegendő indok volt arra, hogy én is szeressem őt. Még ha ő gyűlölte is minden porcikámat, én nem tudtam nem szeretni azután, amit a szemében láttam. A kiolthatatlan szerelmet a bátyám iránt.
257. oldal, 24. fejezet