Kicsatolom az övemet, kigombolom a nadrágomat, majd kérdés és jelzés nélkül belé hatolok.
– Gyorsabban! – kéri magáról megfeledkezve, fesletten. Nem ellenkezhetek a kérésével, de nem is tenném. Legnagyobb meglepetésemre elismétli: – Gyorsabban! – Aztán újra, hangosabban utasít: – Gyorsabban!
Ez már nem szenvedélyes szeretkezés.
Ez baszás.
Folyik rólam a víz, lihegek, átizzadom a pólómat, de eszem ágában sincs lassítani. Liza hajába kapaszkodom, hátrafeszítem a fejét, ő a plafonra nyög. A hátára hasalok, mélyebben már nem is járhatnék.
Remegő testtel érünk egyszerre a csúcsra.
– Nem tegeződhetnénk?
[…]
– A tegeződés számomra valamiféle bensőséges ismeretséget jelöl. Attól, hogy a vaginájával már találkoztam, még nem ismerem önt. – felelem, és a nappali felé indulok.
Mennyire különös, hogy szótlansággal is bogarat lehet ültetni az ember fülébe. Gyűlölöm a titkokat, mert elbizonytalanítanak, a kiszolgáltatottság pedig megrémít.
– Te most komolyan arra céloztál, hogy egy kabrióban szopjalak le? – fordulok felé elképedt arccal.
– Az ötlet nem rossz, de arra gondoltam, hogy énekelj.
Aztán amikor kettesben maradunk, Liza a nyakamba fonja a karját, így az utolsó akadály is eltűnik közöttünk, hogy a teste az enyémhez simuljon.
– Tönkreteszel – suttogja a mellkasomba.
A kurva életbe!
Ahelyett, hogy visszaölelném, állok ott, mint egy élettelen szobor. Pontosabban a szívtelen a leginkább rám illő jelző. És éppen az a nő ölel, aki elvitte mindenemet azon az éjszakán. Vajon a kitépett szív visszahelyezhető valaha?
A kurva életbe!
Nem engedhetem meg magamnak, hogy hatással legyen rám!
