Livvie (Olivia) személy
Idézetek
Szörnyen néztem ki. A feldagadt és monoklis szememen kívül a hajam is egy borzas szénaboglya volt. Furcsamód azon kaptam magam, hogy próbálom elrendezni a hajam. Idiótának éreztem magam, amikor leesett a dolog abszurditása.
Igen, Livvie, ne felejts el jól kinézni a jóképű emberrabló előtt… Hülye!
Nem tudtam, mi történik velem, de Caleb állt a középpontjában. Ő volt minden fájdalom és zavar forrása. Akármi is ért vagy ér majd engem, az az ő elferdült és perverz vágyainak számlájára írható.
62. oldal
Felemeltem a hajam, hogy szemügyre vegyem a nyakörvem. Be kellett látnom, hogy a hatás figyelemre méltó. Úgy festettem, mint valami egzotikus élőlény, akit a brazil esőerdőben fogtak be.
95. oldal
Vigyázat! Felnőtt tartalom.
Elsírtam magam. A tehetetlenség és a düh könnyek formájában buggyant ki belőlem.
A gyengeség jele.
– Gyűlöllek!
– Nem gyűlölsz.
Tényszerűen jelentette ki, mintha jól ismerne. A széttárt lábam közé térdepelt, és fölém hajolt, kezét a szőnyegre téve. Oldalra fordítottam a fejem. Megcsókolt; először a fülem mögött, aztán végig a nyakamon.
– De azt kívánod, bárcsak gyűlölnél.
– Hagyd abba! – suttogtam.
– Miért? – suttogta ugyanolyan lágyan.
101-102. oldal
– Csókolj meg – kérte. – És mielőtt még nemet mondanál…
Puha, ruganyos szájához nyomtam sós ajkamat, hogy elhallgattassam. Kicsit hátrahúzódott a fellobbanó merészségemtől. De aztán hallottam a sóhajtását, és visszasimult hozzám. Mély lélegzetet vettem, nem engedvén utat a zsibbadtságomba betörni akaró mindenféle érzelmeknek.
Igyekeztem természetesen csókolni, így küzdöttem a késztetéssel, hogy elfordítsam az arcom. Hirtelen sokkal gyengédebb lett. Pedig azelőtt sosem volt gyengéd, amikor megcsókolt. Kínos helyzetnek tűnt, de éreztem, hogy valami megváltozik benne. Apró nyögés szakadt fel belőle – olyan, amilyet még nem nagyon hallottam tőle. A mellemért nyúlt, ám visszahúzta a kezét. Megint visszafogta magát. Egyszer csak valami irányításfélének az árnyékát éreztem. Minden találkozásunkkor tehetetlen voltam vele szemben, ebben a pillanatban viszont tudtam, mit akar. Engem akart. Nem csupán a testem, hanem engem. S bár akkor és ott uralkodott rajtam, kezében tartotta a sorsomat… ebben az egy csókban én birtokoltam őt. Váratlanul eltolt magától.
– Jó kislány – állapította meg, de bársonyos hangjának remegése némi zavartságról árulkodott.
109. oldal
Caleb békésen aludt mellettem, karjaival satu módjára átölelt. Biztos erőlködtem, hogy felkeljek. Az igazat megvallva, hátamnak feszülő izmos teste megadta azt a biztonságérzetet, amire hetek óta vágytam. Évek óta.
166. oldal
Mindennap valamivel sebezhetőbb voltam az előző napnál. Mindennap távolabb sodort engem a valódi önmagamtól. És most elvette tőlem az utolsó darabor, az énem utolsó morzsáját. De ki lett így belőlem? AZ ő része? Valaki új? Nem tudtam. Nem akartam tudni.
7. fejezet
– Ne félj! Most már rendben leszel.
Nem féltem. Nem voltam rendben, és már soha nem is leszek.
215. oldal