Litvánia helyszín

Becslések szerint Sztálin a rémuralma idején több mint húszmillió embert pusztított el. A balti államok – Litvánia, Lettország és Észtország – a népességük több mint egyharmadát veszítették el a szovjet népirtás alatt. A deportálási hullám egészen Finnországig elért.

Német nők százezrei jelentek meg a nácik megszállta keleten, azaz Lengyelországban és az akkori Szovjetunió nyugati területein, így a mai Ukrajnában, Belorussziában, Litvániában, Lettországban és Észtországban – és váltak a halált hozó hitleri gépezet szerves alkatrészeivé.

14. oldal Bevezetés

Ez az 1569-es okirat kijelentette, hogy Litvánia és Lengyelország két államból és két nemzetből egy állammá és nemzetté olvadt össze. Lengyelország jobban járt: neki jutottak a déli rutén földek, amelyeket Ukrajnának kezdtek nevezni, Litvániának csak az északiak maradtak, a későbbi Fehéroroszország. A nemzetek természetesen nem tűntek el, nem kettő volt belőlük, hanem minimum három. A lengyel országrész, vagy az úgynevezett Korona címere a sas volt, a litváné a pogány lovas, a pravoszláv ruténeké pedig az angyal. Azonkívül megmaradt az önálló litván hadsereg, kincstár, bíróságok, külön törvénykönyv, amely rutén nyelven íródott, ahogy ez megszokott volt. De a nagyfejedelmet már nem koronázták meg Vilniusban a hagyományos sapkával – lengyel király automatikusan lett litván nagyfejedelem. A várost még mindig fővárosnak hívták. De ez már csak névleges volt, valójában kezdett másodrendűvé válni, bár ez a folyamat jó száz évig tartott.

78. oldal, Reneszánsz és barokk

Az, hogy a nácik és bűntársaik Kelet-Európában hajtották végre tömeggyilkosságaikat, korántsem volt véletlen. Történelmileg ez a terület szolgált otthonul a legnagyobb zsidó populációnak, amelynek számos tagja a náci felfogás szerint közveszélyesen „bolsevizálódott”. A nyugat-európai zsidókat is Lengyelország, Belorusszia, Litvánia és Lettország távoli vidékeire deportálták, hogy fényes nappal lőjék agyon vagy gázosítsák el őket.

16. oldal Bevezetés

Háború zajlott a Vörös Hadsereg által 1944 őszén visszafoglalt balti köztársaságokban is. […] Az új urak ellen már 1944 őszén formálódni kezdett az ellenállás. Mindenütt kis gerillaegységek alakultak, amelyek rajtaütöttek a szovjethatalom támaszpontjain és kommunistákat gyilkoltak. A felkelők 1944 és 1953 között csak Litvániában több mint 13000 kommunistával és a megszálló rezsimet szolgáló funkcionáriussal végeztek. A rezsim terrorral igyekezett megtörni az ellenállást. Litvániában bevetették az NKVD negyedik lövészhadosztályát, amely korábban a Krímben és a Kaukázus északi területein tartotta rettegésben az embereket. Belügyes csapatokat küldtek Észtországba és Lettországba is. Ezek az egységek távoli vidékeken vívtak véres csatákat a partizánokkal. Még 1953 tavaszán is több mint 28000 belügyi katona tevékenykedett litván területen.
[…]
A hatalom birtokosai azonban többé nem érték be a legyőzött és elfoglalt térségek lakosságának puszta elnyomásával és terrorizálásával. Ezért a szabadsághiányt olyan struktúrákba öntötték, amelyekben nehéz volt megszervezni az ellenállást: bevezették a szocialista parancsgazdaságot és a kolhozrendszert. A rezsim kisvártatva a Szovjetunió minden térségéből oroszokat küldött a balti köztársaságokba, kivált Észtországba és Lettországba. A háború utáni Észtország alig valamivel több, mit egymillió lakost számlált, úgyhogy 1945 és 1949 között egyedül oda 180000 oroszt telepítettek át. Sztálin számítása egyszerű volt és primitív: az „őshonos” lakosság kerüljön kisebbségbe a saját hazájában, és adjon föl minden reményt , hogy az idegen uralom egyszer majd véget ér, az orosz bevándorlóktól pedig azt várta, hogy azok Moszkva akaratának készséges végrehajtói lesznek, mivel azokba a térségekbe, amelyekből érkeztek, nem térhetnek többé vissza.

456-457. oldal (VI. Háborúk – 4. Istenek alkonya)

1940-ben Kaunasba begördültek a szovjet tankok, s nem sokkal utána Litvániát a Szovjetunióhoz csatolták. […] 1941 június közepén azonban Litvánia végérvényesen belépett a XX. századba: az országon terrorhullám söpört végig. Iszonyatát és az áldozatok számát tekintve aligha maradt el a körülbelül két héttel rá következő pogromok mögött. […] Néhány hét alatt több tízezer ember tűnt el – értelmiségiek, köztisztviselők, papok, katonatisztek, parasztok: a szokásos sztálini módszerekkel megsemmisítették a litván nemzet kulturális elitjét. Azt mondják, még az eszperantistákat és a bélyeggyűjtőket is deportálták (külföldi kapcsolataik miatt), s azt hiszem, ez igaz: ilyesmit nem lehet kitalálni.

14-15. oldal, Zsidók és litvánok (1975. október)

Dinasztikus válság
Az első feleségét, Szolomonyija Szaburovát egy menyasszonymustrán felvonultatott 1400 nemesi származású szűz közül választotta ki III. Vaszilij 1505-ben. Gyönyörű lány volt, és Rurik leszármazottja, dinasztikus szempontból mégis rossz választás. Húsz év gyermektelen házasság következett. Az ortodox egyházjog nem ismerte el válóoknak a gyermektelenséget, Danyiil metropolita azonban – a keleti pátriárkák tanácsa ellenére – érvénytelenítette III. Vaszilij házasságát. 1525-ben a felháborodott Szlomonyiját kolostorba kényszerítette.
A következő év januárjában a nagyfejedelem feleségül vette Jelena Glinszkaját, egy előkelő tatár őssel büszkélkedő, huszonhárom esztendős litvániai szláv hercegnőt. Az ara családjának Litvániában (a mai Ukrajnában és Belaruszban) voltak a birtokai. Vaszilij negyvenhat éves kora ellenére bolondult az új nejéért. Hogy a kedvében járjon, az ortodox hagyománnyal dacolva levágatta a szakállát. 1530 előtt mégsem született utóda. Első gyermekük, Iván augusztus 25-én jött világra égzengéssel kísért zivatar idején. Második fiuk, Jurij 1532-ben született. Minthogy süketnéma volt, az elsőszülöttön múlott a dinasztia jövője.

28-29. oldal, A cárizmus megalapozása és működtetése, III. Vaszilij

A Marais kerületben lévő Francs-Bourgeois utcában állt még néhány történelmi nevezetességű magánpalota. Most szegény sorsú családok laktak bennük, többnyire Lengyelországból, Magyarországról vagy a régi Litvániából származó kisiparosok.

144. oldal (Park, 2005)

Nemcsak az emigránsok, de a Litvániában élők tömeges tudatában is sok megvetés és agresszív érzelem rejtőzik az oroszokkal szemben. Egy egyszerű orosz pedig természetesen teljesen hasonló érzelmeket táplál a litvánok iránt (talán valamivel kevesebb benne a megvetés, amit nemritkán irigység pótol).
Könnyű azt mondani, hogy ez természetes jelenség. A litvánok tudatában az oroszokhoz a deportálások emléke kapcsolódik, gazdasági gondok, a kultúra és a vallás mindennapos megerőszakolása, az a nemzeti és emberi méltóságot megalázó kényszer, hogy minden lehetséges módon hódoljanak az idősebb (pontosabban: nagyobb) testvér előtt, s végül a bebörtönzés és a fizikai megsemmisülés hol távolodó, hol közelítő, de a horizontról soha el nem tűnő veszélye. Ugyanakkor az egyszerű orosznak nem hivatalosan azt sulykolták, hogy a litvánok fasiszták, akik a honfitársaira lőttek (ami történt, megtörtént), és alkalomadtán szíves örömest lelövik őt magát is; ezenkívül a litvánok valahogy mindig addig ravaszkodnak, hogy jobban boldogulnak nála, miközben tulajdonképpen kihasználják Oroszországot, akárcsak a csehek, a lengyelek vagy a kubaiak.

44-45. oldal, Oroszok és litvánok (1977 szeptember)

–– Vilnius Litvánia szíve? – kérdezett vissza Augustinas, tekintetével
követve két, az étterem előtt az úton átjövő diáklányt.
– Egy nagy szív, amelyből hiányzik a vér.

41. oldal