Linden Ashby személy

– Ez csak szex. Semmi különös – von vállat. – Linden és én úgyszólván mindennap csináljuk. Néha kétszer is.
– Nem is csináljátok – szól közbe Jenna. – Ugyan már. Hiszen azt hiszi, ha csak kicsit is illetlen pillantást vet rád, elvetélsz.
Cecily dühbe gurul.
– Hát jó, de fogjuk, amint véget ér ez a hülye terhesség. És ha azt képzelitek, az összes babát én fogom kihordani, akkor meghibbantatok. – Meglengeti a kanalát Jenna és köztem. – Legközelebb az egyikőtök csinálja.

[…] – Szeretlek, mondja.
Három… kettő… egy.
És megcsókol, miközben körülöttünk hamis tűzijátékok durrannak és hamis csillagok forognak. És együtt pördülünk be velük ebbe a hamis új évbe. És egyszerűen ideillik, hogy a sok illúzió közepette csak úgy kiszakadjanak belőlem a szavak:
– Én is szeretlek.

Linden az egyik forráshoz vezet, amely hosszúkás, vékony testű halakkal teli tavacskába fut. A halak fehér, narancs és vörös színűek. – Koi pontyok – mutatja. – Eredetileg Japánban éltek.

[…]; amikor mi hárman együtt vagyunk, olyan szövetséget alkotunk, amelybe ő nem tud betolakodni. Nem is merne.

– De mi a baj? – kérdezem. – Mit tettem?
– Azt hiszem, egyszerűen csak nem vártam tőled, hogy a Házkormányzó ilyen könnyen magába bolondít – feleli.
Ez akkora képtelenség, hogy kipukkad belőlem a nevetés, és elfúló hangon kérdezem:
– Micsoda?
– Tudod, ugyanabban a házban élünk. Minden reggel én hozom a reggelidet.
Téved és milyen szörnyűségesen téved. Annyira bántónak találom a feltételezést, hogy meg se próbálom kiigazítani.
– Nem vártad tőlem, hogy megosztom majd az ágyamat a saját férjemmel? – kérdezem.
– Azt hiszem, nem. – feleli. Azzal széttolja az üvegajtót , és kilép a fénybe, magamra hagy, én meg ott állok csuromvizesen, fogvacogva, és azon töröm a fejem, mi az ördöggé változtatott engem ez a hely.

– Szerinted mi történt azokkal a lányokkal, akiket nem választottál ki? – kérdezem. – A többiekkel.
– Gondolom, visszamentek az árvaházba vagy az otthonukba – feleli.