Liam Stewart személy
Idézetek
– Ti mennyi ideig voltatok Caledoniában?
– Suzume körülbelül két évig. Én másfél évig, Lee pedig kábé egy évig.
– Ez…
Egy kis, undok hang tudatom mélyén azt súgta: Ez minden? Csak annyi ideig voltatok táborlakók? Józanul gondolkodó énem persze tudta, hogy nem számít, egy évig vagy egy napig voltak bent… egy perc is elég azokban a táborokban ahhoz, hogy az embert teljesen megtörje.
129. oldal
– És én még lovagias akartam lenni meg ilyesmi, és elkaptalak! – Felnevetett, a legközelebbi fába kapaszkodva feltápászkodott. – Tanultam belőle. Ha legközelebb megbotlasz, kicsim, akkor elesel, mert komolyan mondom… elég keményfejű vagy.
267. oldal
– Mindig ezt mondod – méltatlankodott Dagi, és visszaült a helyére. – Aztán mindig az van, hogy „Ó, bocsánat, csapat, bújjunk össze melegedni”, miközben medvék próbálnak betörni a kocsiba, hogy felzabálják a kajánkat.
– Hát… azért bocsánat. De ugyan milyen lenne az élet, amiben nincs egy kis változatosság?
173. oldal
– Szóval csak azt akarom mondani, hogy bármilyen rossznak tűnik minden, az élet alapjában jó. Nem zúdít ránk olyasmit, amiről tudja, hogy nem tudjuk elviselni… és ha időbe telik is, a végén minden rendbe jön.
357. oldal
– Te biztosan nem voltál Caledoniában. Egy ilyen arcra emlékeznék – mondta, és arra gondoltam, biztosan azt hiszi nagyon jól néz ki sötét szemével, gödröcskés arcával. Leere nézett, aki mosolyát igyekezett elfojtani, ahogy azt nézte, hogyan reagálok erre. – Honnan való, és hol találhatok én is ilyent?
– Egy nyugat-virginiai benzinkúton akadtam rá. Akciós volt – felelte Lee. – Az utolsó példány a polcon.
– Jól vagy? Megsérültél?
– Nem, Daginagyi. Haldoklik. Ott fog elvérezni a lábad előtt – felelte Vida rosszalló pillantással. – Sikerült megtudnod, amit akartál?
– Igen…
– Elnézést, hogy kimutatom a barátom iránti aggodalmamat – mordult Dagi, hirtelen felé fordulva. – Csak most tudatosult bennem, hogy az együttérzés teljesen idegen a pszichopatáknak…
– Ez a pszichopata alig karnyújtásnyira alszik tőled – emlékeztette Vida negédes, könnyed hangon.
– Nahát, milyen kedves barátaink vannak! – jegyezte meg Liam.
– … sajtos keksz… – sóhajtott egy hang mögöttünk. – …. Jó…
Hátrafordultunk. Dagi mocorgott az ülésen, elhelyezkedett. Álmában beszélt.
Számra szorítottam a kezemet, nehogy hangosan felnevessek. Liam az ajkába harapva mosolygott.
– Kajáról álmodik – mondta. – Sok kajáról.
– Legalább szépet álmodik.
– Hát, igen. Azt hiszem, szerencsés.
299. oldal
– Mi az? – kérdezte súgva. – Min mosolyogsz?
Ujjaimmal végigsimítottam hajtincsén; próbáltam lesimítani. Egy teljes perc elmúlt már, amikor rájöttem, hogy mit csinálok; csak ekkor vettem észre, hogy Liam behunyta a szemét, és belesimult érintésembe. Összezavarodtam; el akartam rántani a kezemet, de megragadta, és az álla alá szorította.
– Nem – súgta, amikor elhúztam volna. – Most már az enyém.
[…]
– Előbb-utóbb szükségem lesz rá – mondtam, és hagytam, hogy végighúzza ujjaimat borostás állán.
– Kár.
299. oldal