– Jön – mondja a lány a bokor mögül kilesve, és négykézláb közelebb kúszik hozzám.A föld elég hideg, nem akarom letenni a kezem, de már fáj a térdem. – Less! – kiáltja a fiú.Egyre hangosabban hallom a lépéseit.Csoszog egy kicsit.Régóta itt vagyunk, biztos unja már a keresgélést.A bokrokat elkerülve leül az ajtó előtti lépcsőre, majdnem velünk szemben.Ha felemelném a fejem, pont az arcába néznék. – Meguntam a keresést! Megfordulva Lessre nézek, hogy odaszaladjunk-e hozzá.A fejét rázva szorítja mutatóujját a szájára. – Hope! – kiabálja a fiú, még mindig a lépcsőn ülve.– Feladom. Körülnéz a kertben, sóhajt egyet.Motyog valamit, aztán belerúg egy kavicsba, amitől kuncognom kell.Lesslie oldalba bök, hogy maradjak csendben. Dean elneveti magát.Először azt hiszem, hogy meghallott minket, de aztán leesik, hogy csak magában beszél. – Hope és Less – ismételgeti az orra alatt.– Hopeless. Megint kacag, és már állva kiabál, tölcsért formázva a kezéből: – Halljátok?Ti ketten reménytelenek vagytok! Lesslie elneveti magát kettőnk összegyúrt nevének hallatán, és előmászik a bokorból.Követem a példáját.Éppen akkor tápászkodom fel, amikor Dean megfordul, és ránk néz. – Reménytelenek – rázza a fejét mosolyogva, amikor meglát minket, piszkos térddel és pókhálós hajjal.
Őszintén szólva, túl gyáva vagyok, hogy megöljem magamat. Ne mondd el senkinek! (Nem mintha el tudnád – még akkor sem, ha akarnád.) De ez az igazság. Becsicskulok, amikor arra gondolok, hogy fogalmam sincs, mi várhat a halál után. Mi van, ha a túlvilág még rosszabb, mint ami elől menekülsz? Elég nagy bátorság kell ahhoz, hogy direkt fejest ugorj az ismeretlenbe. Meg kell hagynom, Less: sokkal bátrabb vagy nálam.
Less!
A szoba közepén hagytad a farmeredet, a földön. Úgy fest, mintha csak most léptél volna ki belőle. Furcsa. Miért hagytad ott a farmeredet, ha tudtad, mit fogsz tenni?