László András személy

Végül érdemes röviden számba vennünk annak okait, hogy a tradicionális iskola legtöbb képviselője miért lett muszlim, illetve saját spirituális ösvényéül miért a szúfizmust választotta.

1.) Guénonnak mint az iskola alapítójának, majd őt követően az iskola leginkább karizmatikus egyéniségének, Schuonnak a döntése az iszlám mellett meghatározó fontossággal bírt mindazok számára, akik az ő tanítványaik lettek.*



2.) Az összes vallás és kultúra közül mind a mai napig az iszlám őrizte meg legjobban tradicionalitását, és – elsősorban ennek köszönhetően – ezoterikus aspektusa, a szúfizmus még a XX. században is elevenen élt.**

3.) Mind az iszlám világ, mind pedig az iszlám világnak az a területe, ahol a Sádhilijja [rend] elterjedt, földrajzi értelemben közel van Európához.

4.) Az összes nagy vallás közül az iszlám hasonlít a leginkább a kereszténységhez (mindkettő a «Könyv vallása»), s ugyanígy az iszlám spiritualitás is nagyfokú rokonságot mutat a keresztény spiritualitással, s így egy keresztény neveltetésű, avagy keresztény kulturális közegben felnövő ember számára könnyebben megragadható, mint a távol-keleti vallások.

S valljuk be: e négy tényező közül az utolsó három éppen eléggé megfontolandó annak számára, akinek az a szándéka, hogy reális kapcsolatba kerüljön a tradíció világával, és a siker reményében tegyen kísérletet arra, hogy egy spirituális ösvényen előrehaladjon.

* Csaknem azt lehet mondani, hogy a «guénoniánizmus» egyenlő az iszlamizációval. Ugyanakkor akik a tradicionális iskolán belül nem volta guénoniánusok és schuoniánusok (Julius Evola, László András), azok az iszlám és a szúfizmus iránt szinte semmi érdeklődést nem tanúsítottak illetve tanúsítanak.


** Az iszlám elleni kulturális (vagy inkább szubkulturális) és katonai hadjáratnak a végső oka éppen az, hogy az iszlám világ őrizte meg leginkább tradicionalitását, s ilyen módon immár idegen testet képez az antitradicionalitás/modernitás égisze alatt globalizálódó világban.

Buji Ferenc (bevezetés)

Amikor egy alkalommal e sorok írója megkérdezte László Andrást, hogy a szolipszista szerint – ha komolyan és szigorúan fogja fel szolipszizmusát – a többi ember számára mi lenne az adekvát világszemlélet, némi töprengés után azt válaszolta: „Erre a kérdésre nem lehet válaszolni.” Nos, erre a kérdésre, láthatjuk, lehet válaszolni, csak éppen ez a válasz pontosan rávilágítana arra a súlyos anomáliára, amit a szolipszizmus mint szemlélet rejt magában, s ugyanakkor arra a nem kevésbé súlyos anomáliára is, amit a hirdetése foglal magában. De rávilágít ez arra is, hogy a szolipszizmus radikalizálódva – vagyis teljesen következetessé válva – szükségképpen vulgarizálódik, méghozzá botrányosan (én vagyok Isten, méghozzá személy szerint) – s ezt csak kétféleképpen lehet elkerülni: vagy a szolipszizmus lényegétől idegen rejtett, extraszolipszisztikus tényezők alkalmazásával, vagy a szolipszizmusba rejlő alapelvek kifejtésének mesterséges visszafogásával (László András mindkét eljárást alkalmazza).

Egy adott vallás spirituális ezotériája egy másik vallás exotériájával csak mindkettő redukciója, sérülése árán kapcsolható össze. Joggal mondja László András: »A metodika és a doktrína elválaszthatatlan. Aki példának okáért keresztényként a zen módszerét követi, az, ha öntudatlanul is, de mindkettőt meggyalázza: a zent azért, mert a gyakorlat alapjául szolgáló doktrinális fundamentumot semmibe veszi, a kereszténységet pedig azért, mert alkalmatlannak tartja arra, hogy megfelelő módszerrel szolgáljon.« Minden vallás rendelkezik ugyanis azokkal a spirituális módszerekkel, amelyek révén az ember végső transzformációit ki lehet vívni, s így senki sem szorul rá arra, hogy más vallásban keresse ezeket az eszközöket. A tradicionális univerzalizmus azonban egy olyan fundamentumot képez, amelyhez bármely spirituális ösvény esszencializált változata hozzákapcsolható.

Buji Ferenc: A szúfizmus és a modern ember. In: Al-‘Arabí ad Darqáwí: Az emlékezés rózsakertje

[…] Krisztus követésének olyan morális-egzisztenciális feltételei vannak, amelyeknek szükségképpen csak egy „maroknyi nyáj” képes eleget tenni. Krisztus követésének – az evangélium emez egyetlen Tanácsának – tehát számos eleme van, amelyek mind rész-tanácsok. Nemcsak az Emberfia nem tette kötelezővé soha senkinek a tökéletességet, vagyis saját maga követését (vö. Mt 19:21), hanem egyetlen vallás sem fogalmazott meg olyan spirituális tanítást, amely szerint a tökéletesség ösvényén bárkinek is kötelező volna járnia. Tehát joggal szögezhetjük le: […] senkinek nem kötelező követnie az Emberfiát. Ellenben Krisztus követésének megvannak a maga nagyon szigorú feltételei, s ha az ember ezeknek nem tesz eleget, szó sem lehet a tökéletesség szűk ösvényén való előrehaladásról. Mert hiszen – mint ahogy László András mondja – „aki a célt akarja, annak a célhoz vezető eszközöket is akarnia kell”.

77. oldal

A metafizikai tradíció és tradicionalitás nem „irányzat” és nem „iskola” sem filozófiai, sem világnézeti értelemben; ahogyan – más oldalról – nem is misztika, mégpedig olyannyira nem, hogy minden valamibe/valakibe való passzív beleolvadással és feloldódással kapcsolatos végcélt – amit sokszor a misztikával azonosítanak – teoretikusan is elutasít, rendkívül távol állva mindennemű irracionális gondolkozási koncepciótól. Amiről joggal beszélhetünk az, hogy meghatározója az egyetlen valóban egyetemes érvényű és kiterjesztettségű létszemléletnek.
A lehetséges félreértéseket tisztázandó, László András ilyen tárgyú munkáját folytatva, tenni kell néhány további kritériumértékű megállapítást azzal kapcsolatban, hogy mi tekinthető a metafizikai tradicionalitás létszemléleti megfelelőjének (ezúttal csupán a manapság leginkább „divatos” gondolkozásbeli alkotóelemeket vizsgálva, nem térve ki a már érintett társadalmi-politikai vonatkozásokra, amelyek a metafizikai tradicionalitás önnön spirituális mivoltából adódó megrontatlan jobboldaliságából deriválhatóak):
– A kizárólagos és közönséges panteizmus tévtanként való elutasítása;
– a dualizmus (pl. Isten-Sátán ekvivalencia) és a monizmus (akár spiritualista, akár materialista) egyöntetű elutasítása, az ezeket transzcendáló doktrínák (pl. a nem-dualitás – advaita-véda – dualitás – nem-dualitás – dvaitadvaita-véda –, sőt dualitás – nem-dualitáson túliság – atidvaitadvaita-véda – ) elfogadása;
– az egykor hiteles tradicionális tudományok és kozmológiák mindennemű vulgarizációjának elutasítása, így: anti-vulgárasztrológizmus, anti-vulgáralkímizmus, anti-vulgármágicizmus stb., ezek eredeti formájának a nekik megfelelő szinten, határozott pozitívumként való értékelése és lehetőség szerinti életre keltése;
– a modern tudományosság forszírozott igenlésének (szcientizmus) elvetése;
– általános és radikális antimodernizmus;
– anti-vulgárreinkarnacionizmus;
– az úgynevezett „kozmikus tudat” (globális – és nem univerzális – gondolkozás, "átélem (individuumként) egységemet a mindenséggel") elvetése;
– „magasabb tudatállapotok” (létállapotok) passzív úton való elérhetőségének cáfolása;
– az ember átalakulása ("transzformáció") automatikus végbemenésének ("jócselekedetek", „jóga-torna” és egyebek fejében vagy „láthatatlan mesterek” közbenjárására) elutasítása;
– antiszinkretizmus és antieklekticizmus (irányzatok, vallások összekeverése, vallás- és tradíciómixtúrák elvetése), valamint antiszektarianizmus, ám az esetleges szellemi pozitívumot vagy igazságtöredéket (a maga szintjén) értékelve;
– az úgynevezett energia-miszticizmus elutasítása;
– az emberi individualitás minden lehetséges formájú túlértékelésének (vulgáris individuális „önmegváltás”, „magad ura vagy”, "Isten vagy") és egyszersmind lebecsülésének elutasítása;
– a „túlvilági” lények, intelligenciák (angyalok, démonok, stb.) létének határozott tételezése mellett mind a burkolt, mind a nyílt spiritizmus, démonizmus, vagy más síkon a többnyire kriptomessianisztikus színezetű UFÓ-hit elutasítása (nem zárva ki természetesen a földönkívüli élet lehetőségét, ahogyan ennek ellenkezőjét sem: ez metafizikai és szolipszista szempontból mintegy "nem érdekes");
– mindennemű „bálványimádás” (a partikuláris abszolutizálása) elvetése;
– antipszichologizmus, különös tekintettel a Freud-féle pszichoanalízisre, illetve a „tudatalatti” hatalmának – ahogyan azt közönségesen felvetik – tévedésként való elutasítása;
– a férfi és nő közötti szexualitás bűnnek való minősítésének elutasítása, ugyanakkor a nemi függőség minden formájának felszámolására való törekvés igenlése;
– mind a nőtlenség, mind a monogámia, mind a poligámia szellemi lehetőségeinek igenlése; a poliandria általában vett ellenzése (a Tibetből ismert sajátos esetet leszámítva);
– a homoszexualitás mint öröklött születési rendellenességnek a pusztán földi lehetőségek körébe való utalása mellett az elsajátított és főként férfiúi homoszexualitás, valamint a transzvesztitizmus belső felszámolásának igenlése;
– a nők mint nők tisztelete mellett, a feminizmus mint a nők lealacsonyításának és eltévelyítésének elvetése, a „női elv” előtérbe helyezésének elutasítása (antigynekokratizmus, az úgynevezett „lunarizmus” "szolarizmus" mögé utasítása);
– a pénzszerzési lelki technikák, gazdagodás „mágikus” úton: otromba szellemtelenségekként való elvetése;
– a közönséges úgynevezett „pozitív gondolkozás” és hipnózis, önszuggesztió és regressziós hipnózis elvetése;
– az úgynevezett „new age” mint markánsan antitradicionális irányzatnyaláb és metódus radikális elutasítása.
Továbbmenve, megállapítható, hogy az, ami/aki köré a tradíció legegyetemesebb szintje, a – guénoni kifejezéssel élve – primordiális tradíció vagy tradíciófeletti tradíció a legbensőbb lényegét tekintve kiépül, a közölhetőség vagy definiálhatóság legmagasabb szintjein is túl van; még szimbólumokban sem fejezhető ki (más lehetséges kifejezési formákról nem is beszélve), mert mint valóban közölhetetlen titok és kifejezhetetlen szent, csak a közvetlen átélés során tárulhat fel a vele maradéktalanul azonosuló megvalósító számára.

93. oldal