Lady Danbury személy
Idézetek
– Ők a lányaim – mondta az asszony a három fiatal hölgy felé mutatva.
Kettő közülük kellemes megjelenésű volt, a harmadik azonban még alig bakfis, narancsszín ruhában, ami egyáltalán nem állt jól neki. Úgy tűnt, nem élvezi az estét.
– Hát nem bájosak? – kérdezte a lady. – A büszkeségeim. És olyan jó természetűek!
Simonnak az a kellemetlen érzése támadt, hogy hallotta már ezeket a szavakat egyszer, amikor kutyát akart venni.
– Kegyelmes herceg úr, hadd mutassam be Prudence; Philipa és Penelope lányomat!
A lányok pukedliztek; egyikük, sem mert a szemébe nézni.
– Még egy lányom van otthon – folytatta a nő. – Felicity. De ő még csak tízéves, ezért nem hozom el ilyen eseményekre.
Simon el nem tudta képzelni, miért érezte szükségesnek a nő, hogy ezeket az információkat megossza vele, de ha megszólalt, továbbra is igen unott hangon beszélt (ezt régen megtanulta; a legjobb módszer, hogy ne mutassa ki dühét).
– Ön pedig…? – tette fel a kérdést.
– Ó, kérem, bocsásson meg! Természetesen Mrs. Featherington vagyok. A férjem három éve halt meg, de az ön apjának egyik legjobb barátja volt. – A mondat végén hangja elhalt, mert eszébe jutott, hogyan reagált Simon, amikor az apját említette.
Simon kurtán bólintott.
– Prudence nagyon jól zongorázik – mondta Mrs. Featherington erőltetett vidámsággal.
Simon észrevette a legidősebb lány fájdalmas arckifejezését, és elhatározta, hogy sosem vesz részt zeneesten a Featherington-házban.
– Az én drága Philipám pedig kiváló akvarellfestő.
Philipa ragyogón mosolygott.
– És Penelope? – kérdezte Simon, mert valami belső démon erre késztette.
Mrs. Featherington igen riadt pillantást vetett legkisebb lányára, aki elég szerencsétlennek tűnt. Penelope nem volt túl szép, és kövérkés alakját nem javította az anyja választotta ruha. De tekintete kedvességre utalt.
– Penelope? – visszhangozta Mrs. Featherington kissé sipítósan. – Penelope.. Ó, hát ő Penelope! – Szája láthatóan tettetett mosolyra húzódott.
Penelope úgy nézett ki, mintha a szőnyeg alá akarna bújni. Simon elhatározta, hogy ha kénytelen táncolni, Penelope-t kéri fel.
– Mrs. Featherington – szólt egy éles, erélyes hang, ami csak Lady Danbury hangja lehetett –, a herceget zaklatja?
Simon igenlő választ akart adni, de Penelope Featherington rémült arca láttán csak halkan jelentette ki: – Természetesen nem!
Lady Danbury homlokát ráncolva lassan közeledett felé.
– Hazug!
Azzal a lady Mrs. Featherington felé fordult, akinek arcszíne a megjegyzés hallatán zöldesre változott. Mrs. Featherington egy szót sem szólt. Lady Danbury szintén nem szólt. Mrs. Featherington végül mondott valami olyasmit, hogy az unokahúgát kell megkeresnie, azzal három lányával együtt elsietett.
Simon karba tette a kezét, de képtelen volt uralkodni arcán, hogy ne látsszon rajta, egy kicsit élvezi a helyzetet.
– Ez nagyon jól jött. Köszönöm – mondta Simon.
– Semmiség. Annak a nőnek toll van az agya helyén, és a lányainak is, kivéve talán a csúnyácska legkisebbet – mondta Lady Danbury és a fejét rázta. – Ha más színű ruhát adtak volna rá…
Simon nevetéssel küszködött és vesztett.
79.-80. oldal
– Ami önöket illeti – lendítette az idős hölgy sétabotját a férfiak felé –, még mindig fenntartom a véleményemet. Önt – mutatott Anthonyra – hajlamos vagyok kedvelni, mivel elutasította Berbrooke lánykérését, és nem adta hozzá a húgát. De a többiek… Hmmm.
Azzal sarkon fordul tés távozott. – Hmmm? – visszhangozta Benedict. – Hmmm? – Az én intelligenciámat és lényemet azzal véleményezi, hogy „hmmm"?
– Ráadásul – folytatta Lady Danbury grandiózusan –, örömmel tudatom,
hogy az eszét a család anyai ágán örökölte, ami, mint sajnálattal
vagyok kénytelen megállapítani, nem minden leszármazottunk esetében
van így.
Hyacinth a mennyezetre nézett, igyekezett elkerülni, hogy ehhez
megjegyzést kelljen fűznie. Lady Danbury legidősebb fiával történt meg
az a hírhedt eset, hogy feje beragadt a Windsor-kastély kapujának rácsai
közé.
– Ó, mondd csak ki nyugodtan – mordult Lady D. – Legalább két fiam
féleszű, és az ég tudja, mi a helyzet az ő gyerekeikkel. Amikor a városba
jönnek, én az ellenkező irányba menekülök.
47. oldal
Lady Danbury koppintott egyet a padlón társasági fegyverével (mások sétapálcának nevezik, de Marcus jobban tudta).
264. oldal
Már majdnem elbúcsúztak, amikor éles női hang csattant a közelükben: – Mr. Bridgerton!
Mindketten megdermedtek. Ezt a hangot jól ismerték. Ezt a hangot mindenki jól ismerte.
– Ments meg, kérlek! – könyörgött Colin.
Penelope a válla fölött hátranézve meglátta, hogy a hírhedt Lady Danbury nyomakodik feléjük a tömegen keresztül, össze-össze rezzenve, amikor sétapálcája vége valamely szerencsétlen fiatal hölgy lábán koppan.
– Lehet, hogy egy másik Mr. Bridgertonra gondol – vetette fel Penelope. – Hiszen elég sokan vagytok, és talán…
– Tíz fontot adok, ha mellettem maradsz – nyögte ki Colin.
Penelope kuncogott.
– Ne légy ostoba, én…
– Húszat.
– Megegyeztünk.
– Ó, ez nem az anyád hibája! – jegyezte meg Lady D. – Nem az ő hibája, hogy társadalmunkban túlszaporodtak a tökfejek. Szentséges ég! Nyolcatokat nevelt fel és egyikőtök sem idióta! – Sokatmondó pillantást vetett Francescára. – Ez egyébként bók volt.
– Meg vagyok hatva.
166. oldal
– Valóban. Idős korára megokosodik, Mr. Bridgerton.
– Időnként hallottam, olyan megjegyzéseket, hogy fiatal koromban is volt bennem egy kis intelligencia.
– Hm. A hangsúly persze a kis mennyiségen lehetett.
– Ahogy öregszem, egyre inkább úgy vélem, a világon az emberek többsége bolond. – Erre csak most jött rá? – kérdezte Penelope, nem gúnyosan, hanem mert Lady Danbury szokásos hozzáállását tekintve nehéz volt elhinni, hogy nem évekkel korábban jutott erre a következtetésre. Lady Danbury erre szívből felnevetett. – Nem. Néha úgy érzem, már születésem előtt is tudtam. De most jövök rá, hogy tennem kell valamit ellene.
– Haywood! – kiáltott Lady Danbury és magához intett egy középkorú úriembert. – Egyetért velem?
Lord Haywood arcán a pánik kínja rezdült, aztán amikor egyértelmű lett, hogy nincs menekvés, azt felelte – Az a stratégiám, hogy mindig egyetértek önnel.
Lady Danbury ismét Penelope felé fordult – Csak képzelem, vagy a férfiak egyre okosabbá válnak?
61. oldal
– A nagymamám lesz – mondta, azzal lehajolt és arcon csókolta. Még sohasem viselkedett vele ilyen bizalmasan, de az adott pillanatba valahogy ez tűnt helyesnek.
– Buta gyermek! – szólt Lady Danbury szemét törölgetve, ahogy Hyacinth az ajtóhoz lépett. – Szívem mélyén már évek óta az unokámnak tekintelek. Csak arra vártam, hogy ezt te mondd ki.
346. oldal