Kvothe személy
Idézetek
Ennek az embernek igazi vörös haja volt, olyan rőt, akár a láng. Sötét, egykedvű szeme volt, és azzal a fáradt magabiztossággal mozgott, amit a számtalan dolog tudása ad. Övé volt a Jelkő fogadó, és övé volt a harmadik hallgatás. Illett hozzá. Ez volt a legnagyobb csend, amely magába temette a másik kettőt. Mély és széles volt, akár az ősz elmúlása. Súlyos, mint a simára csiszolt kő a folyóban. Olyan csendje volt, mint a vágott virágnak. Az hallgat így, aki halni készül.
Utószó - A háromszólamú csend
Ezek az emberek mindent tudtak a halálról. Maguk ölték le a jószágaikat. Elvitte őket a forróláz egy eséstől vagy egy elfertőződött láb töréstől. A halál olyan volt nekik, mint egy rossz szomszéd, akit nem emlegetünk, mert meghallhatja, és átjöhet látogatóba.
Leszámítva persze a meséket. A mesék, amik megmérgezett királyokról, párbajokról, régi háborúkról szólnak, azok jók. Idegen ruhákba öltöztetik a halált, és messzire küldik az ajtónktól. (…) A mesék olyanok, mint a filléres amulettek, amelyeket biztonság okáért vásárolunk a házalótól.
Kvothe egy-két falatot evett, azután megszólalt:
– Tehát folytassuk. Muzsika és mágia. Győzelem és oktalanság. Gondolkodjatok. Mi kell még a történetünkbe? Milyen létfontosságú elem hiányzik?
– A nők, Reshi – vágta rá Bast. – Kimondott hiány mutatkozik nőkben.
48. fejezet - Közjáték - Egy másfajta csend
– (…) Te mások életében turkálsz. Pletykákat hallasz, és leásol a szép hazugságok alatt rejlő fájdalmas igazságig. Azt hiszed, hogy jogod van hozzá. De nincs. – Keményen nézett az írnokra. – Ha valaki elmond neked valamicskét az életéből ajándékot kapsz, nem egy neked járó adót. – Beletörölte a kezét egy tiszta asztalkendőbe. – Átadom neked a történetemet és benne érintetlenül a mocskos igazságokat. Minden hibámat, hülyeségemet, lecsupaszítva, teljes megvilágításban. Ha úgy döntök, hogy átugrom egy kis részletet, mert untat, akkor erre minden jogom megvan. Holmi gazdaember meséjétől nem változtatok a szándékomon. Nem vagyok idióta.
47. fejezet - Közjáték: A Kendervers
A legtöbb titok a száj titka. Pletykák és suttogva szellőztetett, jelentéktelen botrányok. Ezek a titkok arra vágynak, hogy rászabadulhassanak a világra. A száj titkai olyanok , mint a kavics a cipőnkben. Először alig vesszük észre. Aztán egyre idegesítőbb, elviselhetetlenebb. A száj titkai annál nagyobbra nőnek, minél tovább magunkban akarjuk tartani őket, addig dagadnak, amíg a szájunkat feszegetik. Azért küzdenek, hogy kiszabadulhassanak.
A szív titkai mások. Bizalmasak, fájdalmasak és mindenáron el akarjuk rejteni őket a világ elől. Nem püffednek fel, nem feszegetik a szájat. A szívben élnek, és minél tovább élnek ott, annál nehezebbé válnak.
Teccam azt állítja, hogy jobb a méreg a szájban, mint a titok a szívben. Minden bolond kiköpi a mérget, de ezeket a fájdalmas kincseket felhalmozzuk. Mindennap nagyokat nyelve kényszerítjük őket, hogy maradjanak a mélyben. Ott megülnek, egyre súlyosabbak lesznek, elmérgesednek. Idővel összetörik a szívet, amelyben tanyáznak.
73. fejezet - Vér és tinta
A legtöbbet az olyan kérdésekből tanulunk, amelyekre nem tudunk válaszolni. Megtanítanak arra, hogyan gondolkodjunk. Ha megadod valakinek a választ, csak egy ténnyel lesz gazdagabb. De ha kérdést adsz neki, ő maga keresi meg rá a választ. (…) Ilyen módon, ha megtalálja a választ, az sokat jelent majd neki.
83. fejezet - Vakság
(…) egy ember se vitéz, amíg nem gyalogolt száz mérföldet. Ha tudni akarod az igazságot magadról, odáig gyalogolj, ahol már senki sem tudja a nevedet. Az utazás nagy kiegyenlítő, a nagy tanító, keserűbb, mint a gyógyszer, kegyetlenebb, mint a tükör. Egy hosszú út többre tanít magadról, mint százévnyi nyugodt önvizsgálat.
129. fejezet
Fölvette a követ.
– Hiszed-e, hogy lebegett?
– Nem! – morogtam, és megdörgöltem a halántékom.
– Nagyon jó! Nem lebegett. Sose áltasd magad olyan dolgok érzékelésével, amelyek nem léteznek. Ez a könnyű ösvény, de a szimpatetikus mágia nem a gyenge lelkeknek való.
95. oldal