Kótai Emese személy

– Hét év múlva – mondta.
– Jó.
Rabonbán ekkor lehajolt, megfogta az állát, kicsit felfelé fordította, és megcsókolta. Csak egy egészen futó, száraz, meleg érintés volt az ajkán, és mire feleszmélt a döbbenetből, a férfi már fent is ült a lován.
– Köszönöm – mondta, aztán intett, és elvágtatott. Egy autó dudálva húzódott félre, majd megállt.
Földbe gyökerezett lábbal állt az utca közepén, úgy nézte, ahogy a Rengeteg elnyeli a lovas alakját, majd távolabb húzódik, a horizont ködös messzeségébe. Aztán szájához emelte kezét, és megérintette a helyet, ahová a csókot kapta.
Rövid ideig tartott, mégis sokáig érezte. Csak akkor vette el ajkától a kezét, amikor már belépett a kapun.

Van egy lány az osztályunkban, aki egész órán rajzol, mondaná. A könyvek, füzetek margójára, ceruzával a padra, és ha behunyja a szemét, szemhéján látszik, ahogy húzza a vonalakat, kunkorítja a kacskaringókat. A tanárok csak ritkán szólnak rá, mert így is megtanulja a leckét, és mert ugyanúgy, ahogy az osztálytársai, ők is kínosan érzik magukat a jelenlétében. Nem a hiányzó karja, vagy amiatt, hogy meghaltak a szülei, hanem attól, ahogy néz.
Semmi közöm hozzátok, mondja a tekintete.
Néha összehúzott szemmel figyel, hallgatja, ahogyan a többiek beszélnek leckéről, tévés tehetségkutatókról, menőségpróbákról, nézi, ahogy mobiljukon facebookoznak, lakkozzák a körmüket, végigverik egymást a pulóverükkel a padsorok között. Homlokán ránc, mintha erőfeszítésébe kerülne jelen lenni, mintha minden erejével azon lenne, hogy bekerüljön a körbe, de amikor megszólal, a megjegyzései elütnek a többiek szavaitól; élesek, lekerekítetlenek, és néha senki sem érti őket.
Nem hagyja, hogy segítsenek neki. Megtanult bal kézzel írni és rajzolni, fél kézzel köti be a cipőfűzőjét, ruhái jobb ujját levágja. Ha észreveszi, hogy nézik a csonkot, kihívóan állja a tekinteteket. Vagy bemutat az ép kezével.
Úgy öltözik, ahogy a többiek, ugyanazt olvassa, eljár moziba, metalt hallgat, de amikor kinéz az osztályterem ablakán, nem a Cházár András utcát látja.
A lány az osztályunkban olyan, mintha egy másik világból beszélne át nagyon szűk sávszélességen.
A lány az osztályunkban én vagyok.

Van a közelben egy olcsó panzió?
– Alhatsz nálam is.
Emese fagyos arccal nézett föl rá.
– Lehetne gyilkos is.
A férfi nevetve megrázta a fejét.
– Túl sok tévét nézel. Annak az esélye, hogy gyilkossal
találkozz, meglehetősen csekély, akármit is hallottál erről a
városról.
Emese felvonta a szemöldökét.
– A nagyapámat megölték, az apámat szintén, az anyám
gyilkos. A gyakoriság csak nézőpont kérdése.

– Csak elvettem, ami az enyém.
Fölemelte fejét, és megint hátrafordult. A lovas nyugodtan nézett vissza rá.
– A tiéd? – kérdezte Emese mereven. Feje zúgott; az erdő csilingelt körülöttük.
– Az apád odaadott téged.
– Neked?
– Nekem.