Kosztolányi Dezső személy

Márai Sándor: Föld, föld!…
Márai Sándor: Szindbád hazamegy
Krúdy Gyula: Ady Endre éjszakái
Földényi F. László: Az ész álma
Ottlik Géza: Próza
Berkesi András: Sellő a pecsétgyűrűn
Esterházy Péter: A szív segédigéi
Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Karinthyról
Kosztolányi Dezső: Zsivajgó természet
Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső
Bächer Iván: Vándorbab
Varró Dániel: Bögre azúr
Márai Sándor: Írók, költők, irodalom
Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Burokban születtem
Janikovszky Éva: Felnőtteknek írtam
Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból
Darvasi László: A titokzatos világválogatott
Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem
Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának
Illés Endre: Mestereim, barátaim, szerelmeim I–II.
Karinthy Frigyes: Viccelnek velem
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél
Esterházy Péter: A szabadság nehéz mámora
Vámos Miklós: 135 lehetetlen történet
Esterházy Péter: A kitömött hattyú
Párkány László: Turay Ida
Ady Endre: Ady Endre összes prózai művei
Levendel Júlia: Így élt Kosztolányi Dezső
Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből
Szerb Antal: A varázsló eltöri pálcáját
Tevan Andor: A könyv évezredes útja
Latinovits Zoltán: Verset mondok
Örkény István: Nászutasok a légypapíron
Fercsik Erzsébet – Raátz Judit: Keresztnevek enciklopédiája
Karinthy Ferenc: Napló I-III.
Karinthy Frigyes: Címszavak a Nagy Enciklopédiához
Lakits Pál (szerk.): Századvég és avantgarde
Németh László: Negyven év / Horváthné meghal / Gyász
Karinthy Frigyes: Betegek és bolondok
Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk
Gergely Mihály: Röpirat az öngyilkosságról
Tolnai Ottó: Virág utca 3
Hernádi Sándor: Szórakoztató szóra késztető
Spiró György: Kanásztánc
A Karinthyak
Galsai Pongrác: Záróra a Darlingban
Balázs Mihály – Fényi András – Hegedűs András: Írók, képek
Karinthy Ferenc: Szellemidézés
Kő András (szerk.): Amiről a sportújságírók hallgatnak
Beke Kata: J. B. Pendragon igaz története
Tüskés Tibor (szerk.): Weörestől – Weöresről
Kiss László: A térképnek, háttal
Marc Martin: Járt utat kétszer járj!
Esterházy Péter: Daisy
Esterházy Péter: Arra gondoltam, hogy az le
Bisztray Gyula: Színházi esték
Soóky Andrea – Oroszlán Éva: Kik voltak ők valójában?
Mikonya György: Rend a rendetlenségben
Erki Edit (szerk.): Négyszáz éves kapucíner
Vas István: Nehéz szerelem
Vécsey Aurél: Keserű magyar sors – Öngyilkosok klubja
Weöres Sándor: 111 vers
Kelevéz Ágnes – Szilágyi Judit (szerk.): Nyugat-képeskönyv
Tersánszky Józsi Jenő: Nagy árnyakról bizalmasan
Ady Endre: „Legyetek emlékezéssel hozzám”
Szajbély Mihály: Csáth Géza
Benedek Szabolcs: A vérgróf
Mádl Antal – Győri Judit (szerk.): Thomas Mann és Magyarország
Závada Péter: Ahol megszakad
Radó György: Gorkij élete
Hankiss Elemér: A Nincsből a Van felé
Nyáry Krisztián: Így szerettek ők
Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről
Sághy Ildikó: Szerelemtől a színpadig
Szepes Mária: Merre tartasz, ember?
Sárközi Mátyás: Párban magányban
Dés Mihály: Pesti barokk
Menyhért Anna: Női irodalmi hagyomány
Takács Ilona: Játékonykodás
Kelecsényi László: FilmSZEXtétika
Asztalos Miklós: Ez Magyarország!
Bihari Péter: 1914 – A nagy háború száz éve
Sándor Klára: Határtalan nyelv
Krzysztof Varga: Mangalicacsárdás
Birtalan Ferenc: Játszik éjszakát
John Lukacs: Fél évszázad magyar írásai
Réz Pál – Parti Nagy Lajos: Bokáig pezsgőben
Oravecz Imre: Távozó fa
Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
Köves Gábor: Mi az, hogy nagymenők?
Kondor Vilmos: Szélhámos Budapest
Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása
Szabó Borbála: Nincsenapám, seanyám
Csabai László: Szindbád, a forradalmár
Gömöri György: Az ajtó monológja
Bödőcs Tibor: Addig se iszik
Fábián Janka: Emma évszázada
Csepella Olivér: Nyugat + zombik
Benyhe Bernát (szerk.): Közösség
Vámos Miklós: Töredelmes vallomás
Egry Gábor (szerk.): Kérdések és válaszok 1918–1919-ről
Cserna-Szabó András: Az abbé a fejével játszik
Nyáry Krisztián: Írjál és szeressél
Kosztolányi Ádám: Keserű nevetés
Kukorelly Endre (szerk.): Szlovákiai magyar szép versek
Faragó József – Lakner Zoltán – Pungor András – Szabó Brigitta: Frontsebészet
Csernus Imre: Egy életed van
Kenyeres Ágnes: Egy könyvtár hétköznapjai
Bíró-Balogh Tamás: Hakni
Bíró-Balogh Tamás: Ha nem volnátok ti
Vámos Miklós: Hetvenkedő
Libor Zoltán – Nagy Ádám: Hol terem a magyar vitéz?
Győrffy Ákos: A csend körei
!

Kosztolányi Dezső portréja (Székely Aladár, 1935)


Idézetek

nettikeee P>!

– Jé, cigi! Hoztál valami jó piát?
– Nincs nálam, csak ópiát!

173. oldal

Kapcsolódó szócikkek: cigaretta · Csáth Géza · Kosztolányi Dezső · ópium
worsi P>!

A könyv volt számára az értékegység, s ha valaminek az árát ki akarta számítani vagy sokallt valami kiadást, azt számolta, hány kitűnő francia könyvet lehetne annyiért vásárolni.

215. oldal (Utazás - könyvek) (Holnap, 1990)

Kapcsolódó szócikkek: könyv · Kosztolányi Dezső
Frank_Waters I>!

Kosztolányi Dezsőtől származik az a híressé vált mondás: „Sietek haza, mert Karinthy megígérte, hogy eljön hozzánk, és hátha megfeledkezett róla, hogy megígérte, és csakugyan eljön.”

Kapcsolódó szócikkek: Karinthy Frigyes · Kosztolányi Dezső
BrigiHudacsko I>!

Hányszor hallottam tréfásan felsóhajtani az uramat [Kosztolányi Dezsőt]:
– Édes Istenem, segíts meg, vagy ha már semmiképpen sem akarsz megsegíteni, akkor legalább a Karinthyt se segítsd meg!

78. oldal, Karinthy és Kosztolányi

Kapcsolódó szócikkek: Karinthy Frigyes · Kosztolányi Dezső
szadrienn P>!

Arra ébredtem, hogy Kosztolányinak magyarázok. Mert nincs ennél hülyébb kérdés, Dezső, te költő, aki máskor halálra ítélt malac voltál (vagy az Géza volt? Péter esetleg?): mondd, akarsz-e játszani? Játszom. Akár akarok, akár nem.

Kapcsolódó szócikkek: Kosztolányi Dezső
4 hozzászólás
csillagka>!

CSALÁN

De most már, kedves Kosztolányi, végezzen a virágokkal és a szóvirágokkal, mert hosszura nyulik. Ne vegye rossznéven csipős megjegyzéseimet. Távol a világtól a szatira müfaját müvelem. És senki sem szeret engem. Csak a szamár.

Virágk beszéde

Kapcsolódó szócikkek: Kosztolányi Dezső · szamár
BrigiHudacsko I>!

A New York kávéház asztalánál írta sürgősen egyik karcolatát. Ugyanannál az asztalnál Somlyó és Kosztolányi hangosan vitatkozott valami aznap megjelent vers körül.
– Mondják az urak, nem zavarja önöket a tollam sercegése? – fordult hozzájuk udvariasan.

A vérzőszívű Bajazzo. 134. oldal

Frank_Waters I>!

Mikor Kosztolányi haldoklott, Babits már halálos beteg volt. A halálraítélt meglátogatta a haldoklót. Sokáig ült betegágyának, halkan, fulladozva beszéltek. Mikor elment, azt mondta Kosztolányi: – Mind eljöttek hozzám barátaim, az írók és költők. De csak Babits tudott megvigasztalni. Tudod, mit mondott? … Ezt mondta: Ne félj, Dide. Ne félj a szenvedéstől. Valami értelme van ennek!

Márai Sándor, 1941.

Kelevéz Ágnes – Szilágyi Judit (szerk.): Nyugat-képeskönyv Fotók, dokumentumok a Nyugat történetéből

Kapcsolódó szócikkek: Babits Mihály · Kosztolányi Dezső
AniTiger P>!

    – Meg fogok halni – suttogom magam elé.
    Dezső valamiért úgy érzi, erre válaszolnia kell.
    – Gazember, hát örökké akarsz élni? – kiáltja a jobb fülembe.
    Ezzel kicsit felhúz.
    – Hülye állat vagy, Kosztolányi! Szerinted még nem félek eléggé…?
    – Ugyan, kérlek. Nem érdemes félni.
    Most Frici kacag fel sátáni gúnnyal a bal fülemnél.
    – Ezt pont te mondod, édes öregem? Te, aki végigrettegted az egész életedet?
    – Éppen azért – vág vissza Dezső. – Ez már ki van próbálva. Nem vált be.

228-229. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Karinthy Frigyes · Kosztolányi Dezső
n P>!

Thomas Mann levele Kosztolányi Dezsőhöz

Kedves Kosztolányi Úr,
Izgatottan válok meg kéziratától, ettől a császár és művész-regénytől, mellyel Ön betöltötte, sőt fölülmúlta azokat a reményeket, amelyek a „Magische Latere” novellái óta az Ön finom és erős tehetségéhez kötődtek. Fejlődése aligha lehet meglepő annak, ki már az Ön kezdő munkáinak örvendezett. És azért mégis meglepőnek szeretném nevezni az ön „Nero”-ját, azzal a hozzátevéssel, hogy ezt a szót műalkotásra alkalmazva igen erős dicséretnek érzem. Azt jelenti ez, hogy a mű több, mint a műveltség és egy nemzeti vagy akár európai színvonal terméke, hogy egyéni merészség jelét viseli homlokán, bátor magányból származik, lelkünket erős újszerűséggel érinti, s olyan emberiességgel, mely fáj, annyira igaz. Ez a költészet mivolta és hatása. A többi akadémia, – még akkor is, hogyha forradalmasan hadonászik.
Ön nyugodalmasan szokott formában szabad és szilaj, valahogy nem sejtett könyvet adott. Ön felöltöztetett kétségtelenül jól tanulmányozott korszerű ruhába, mely egyetlen pillanatig sem hat jelmezesen és színháziasan, egyetlen pillanatig sem hat régészetien, mert oly könnyen és magától értetődően viselhető, – Ön, mondom, felöltöztetett történeti nevek alatt emberi lényeket, kiknek bensősége a lelkiismeret legmélyebb mélyéből fakad. A művészetről való kaján és szemérmetesen büszke tudását beleömlesztette a véresen fájó dilettantizmus regényébe s ezáltal elmélyítette az élet minden mélységét és mélabúját, minden borzalmát és nevetségességét. Irónia és lelkiismeret, ez a kettő egy és a költészet alapját alkotja. Nero sokszor vad, szilaj és nagy, kétségbeesett ájulatában, de mint alakot föléje helyezem Senecát, ezt a mesterien sima költő-udvaroncot és sophistát, ki azért valódi bölcs, igazán nagy irodalmár és kinek utolsó órái annyira megráztak engem, mint kevés dolog az életben és művészetben. Hasonlóan pompás az a jelenet is, hol ő és a császár fölolvassák költeményeiket és kölcsönösen hazudoznak egymásnak. De ez a jelenet nyilván nem is hasonlítható ahhoz a másik jelenet átható szomorúságához, mely nekem talán az egész munkában a legkedvesebb, ahhoz, hol Néró fokozódó dühében és gyötrelmében, mint igazán és emberien sértett, hiába akarja megszerezni Britannicus kartársi bizalmát, annak a Britannicusnak a bizalmát, aki a kegyet, a titkot bírja, aki költő s aki művész voltának csöndes és idegen önzésében a gyámoltalanul erőszakos császárt közönyösen ellöki magától – a pusztulása felé. Igen, ez jó, ez kitűnő, ez mesteri. És több ilyesmi van a regényben, melynek sajátságos meghittsége különben nemcsak a lelki benső emberi életben, hanem a társadalmi életben is érzik, egészen könnyű, erőfeszítéstől mentes mozdulattal képeket s jeleneteket bűvölvén föl az antik világváros életéből, melyek nagyon érdekes társadalmi bírálatul szolgálnak.
Örvendek, kedves Kosztolányi, hogy Önt mások előtt is üdvözölhetem e szép munkája alkalmából. A magyar névnek, melynek Petőfitől az Aranytól kezdve Adyig és Móricz Zsigmondig annyi hirdetője akadt, új becsületet hoz majd és az Ön ifjúi nevét még inkább azok sorába lépteti, kik ma Európa szellemi és műveltségi életét jelentik.
Igaz híve:
Thomas Mann
(München, 1923. május 23.)

105-106. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Kosztolányi Dezső · Thomas Mann