Kosztolányi Dezső személy
Idézetek
Kosztolányi Dezsőtől származik az a híressé vált mondás: „Sietek haza, mert Karinthy megígérte, hogy eljön hozzánk, és hátha megfeledkezett róla, hogy megígérte, és csakugyan eljön.”
Hányszor hallottam tréfásan felsóhajtani az uramat [Kosztolányi Dezsőt]:
– Édes Istenem, segíts meg, vagy ha már semmiképpen sem akarsz megsegíteni, akkor legalább a Karinthyt se segítsd meg!
78. oldal, Karinthy és Kosztolányi
Arra ébredtem, hogy Kosztolányinak magyarázok. Mert nincs ennél hülyébb kérdés, Dezső, te költő, aki máskor halálra ítélt malac voltál (vagy az Géza volt? Péter esetleg?): mondd, akarsz-e játszani? Játszom. Akár akarok, akár nem.
A New York kávéház asztalánál írta sürgősen egyik karcolatát. Ugyanannál az asztalnál Somlyó és Kosztolányi hangosan vitatkozott valami aznap megjelent vers körül.
– Mondják az urak, nem zavarja önöket a tollam sercegése? – fordult hozzájuk udvariasan.
A vérzőszívű Bajazzo. 134. oldal
Mikor Kosztolányi haldoklott, Babits már halálos beteg volt. A halálraítélt meglátogatta a haldoklót. Sokáig ült betegágyának, halkan, fulladozva beszéltek. Mikor elment, azt mondta Kosztolányi: – Mind eljöttek hozzám barátaim, az írók és költők. De csak Babits tudott megvigasztalni. Tudod, mit mondott? … Ezt mondta: Ne félj, Dide. Ne félj a szenvedéstől. Valami értelme van ennek!
Márai Sándor, 1941.
Kelevéz Ágnes – Szilágyi Judit (szerk.): Nyugat-képeskönyv 100% Fotók, dokumentumok a Nyugat történetéből
– Meg fogok halni – suttogom magam elé.
Dezső valamiért úgy érzi, erre válaszolnia kell.
– Gazember, hát örökké akarsz élni? – kiáltja a jobb fülembe.
Ezzel kicsit felhúz.
– Hülye állat vagy, Kosztolányi! Szerinted még nem félek eléggé…?
– Ugyan, kérlek. Nem érdemes félni.
Most Frici kacag fel sátáni gúnnyal a bal fülemnél.
– Ezt pont te mondod, édes öregem? Te, aki végigrettegted az egész életedet?
– Éppen azért – vág vissza Dezső. – Ez már ki van próbálva. Nem vált be.
228-229. oldal
Thomas Mann levele Kosztolányi Dezsőhöz
Kedves Kosztolányi Úr,
Izgatottan válok meg kéziratától, ettől a császár és művész-regénytől, mellyel Ön betöltötte, sőt fölülmúlta azokat a reményeket, amelyek a „Magische Latere” novellái óta az Ön finom és erős tehetségéhez kötődtek. Fejlődése aligha lehet meglepő annak, ki már az Ön kezdő munkáinak örvendezett. És azért mégis meglepőnek szeretném nevezni az ön „Nero”-ját, azzal a hozzátevéssel, hogy ezt a szót műalkotásra alkalmazva igen erős dicséretnek érzem. Azt jelenti ez, hogy a mű több, mint a műveltség és egy nemzeti vagy akár európai színvonal terméke, hogy egyéni merészség jelét viseli homlokán, bátor magányból származik, lelkünket erős újszerűséggel érinti, s olyan emberiességgel, mely fáj, annyira igaz. Ez a költészet mivolta és hatása. A többi akadémia, – még akkor is, hogyha forradalmasan hadonászik.
Ön nyugodalmasan szokott formában szabad és szilaj, valahogy nem sejtett könyvet adott. Ön felöltöztetett kétségtelenül jól tanulmányozott korszerű ruhába, mely egyetlen pillanatig sem hat jelmezesen és színháziasan, egyetlen pillanatig sem hat régészetien, mert oly könnyen és magától értetődően viselhető, – Ön, mondom, felöltöztetett történeti nevek alatt emberi lényeket, kiknek bensősége a lelkiismeret legmélyebb mélyéből fakad. A művészetről való kaján és szemérmetesen büszke tudását beleömlesztette a véresen fájó dilettantizmus regényébe s ezáltal elmélyítette az élet minden mélységét és mélabúját, minden borzalmát és nevetségességét. Irónia és lelkiismeret, ez a kettő egy és a költészet alapját alkotja. Nero sokszor vad, szilaj és nagy, kétségbeesett ájulatában, de mint alakot föléje helyezem Senecát, ezt a mesterien sima költő-udvaroncot és sophistát, ki azért valódi bölcs, igazán nagy irodalmár és kinek utolsó órái annyira megráztak engem, mint kevés dolog az életben és művészetben. Hasonlóan pompás az a jelenet is, hol ő és a császár fölolvassák költeményeiket és kölcsönösen hazudoznak egymásnak. De ez a jelenet nyilván nem is hasonlítható ahhoz a másik jelenet átható szomorúságához, mely nekem talán az egész munkában a legkedvesebb, ahhoz, hol Néró fokozódó dühében és gyötrelmében, mint igazán és emberien sértett, hiába akarja megszerezni Britannicus kartársi bizalmát, annak a Britannicusnak a bizalmát, aki a kegyet, a titkot bírja, aki költő s aki művész voltának csöndes és idegen önzésében a gyámoltalanul erőszakos császárt közönyösen ellöki magától – a pusztulása felé. Igen, ez jó, ez kitűnő, ez mesteri. És több ilyesmi van a regényben, melynek sajátságos meghittsége különben nemcsak a lelki benső emberi életben, hanem a társadalmi életben is érzik, egészen könnyű, erőfeszítéstől mentes mozdulattal képeket s jeleneteket bűvölvén föl az antik világváros életéből, melyek nagyon érdekes társadalmi bírálatul szolgálnak.
Örvendek, kedves Kosztolányi, hogy Önt mások előtt is üdvözölhetem e szép munkája alkalmából. A magyar névnek, melynek Petőfitől az Aranytól kezdve Adyig és Móricz Zsigmondig annyi hirdetője akadt, új becsületet hoz majd és az Ön ifjúi nevét még inkább azok sorába lépteti, kik ma Európa szellemi és műveltségi életét jelentik.
Igaz híve:
Thomas Mann
(München, 1923. május 23.)
105-106. oldal