Kossuth-díj tárgy

A legjobb díj a Kossuth-díj. Az legalább visszaadható. Én várom, hogy mikor jönnek érte. Én odaadom.
(Tarr Béla)

125. oldal

Anyám később mindig azt mondta:
– Jaj, édes fiam, hát minden gyerekem vitte valamire. Mindnek van diplomája, van Árpinak, van Sárinak, van Áginak – ez a három testvérem – , csak egyedül neked nincs. Te nem vitted semmire!
– Hát igaz, de a hétszentségit neki, és a Kossuth-díj?
– Jó, persze, de azért a diploma, a diploma…

i. m.: p. 130. (Moldova György)

Varga Barnabás az elsők között kapta meg a legnagyobb kitüntetést, amit dolgozó ember a mi hazánkban munkájával kiérdemelhet, a Kossuth-díjat.
….
Szinte el sem hiszi az ember, hogy az öreg Varga Barnabás egyre azt hajtogatta fiának:
– Ezt az egyet jegyezd meg fiam: ne légy bányász! Őrizkedj a széntől, fekete halál az.
Az öreg Vargát valóban a bánya vitte sírba. A bánya volt tulajdonosa akkor a Rimamurányi Részvénytársaság volt. A fiatal Vargát a bánya emelte a legmegbecsültebb emberek közé. A bánya tulajdonosa: a felszabadult magyar nép.

5. oldal

    Így volt, és így is lesz: minden évben vannak, akik minden körülmények között megérdemlik a Kossuth- és a többi díjat, és vannak, akik kapják.

224. oldal

– Tetszett Kádárnak a kép?
– Hogy végül tetszett-e neki? Nem tudom. A Kossuth-díjból nem lehet kiindulni, mert szinte már akkor a festő kabátjára lett tűzve, amikor a munkát elvállalta. Kádár egyébként a többi pártfunkcinál jártasabb volt a művészetekben. Volt valami kézügyessége is, állítólag a szegedi Csillag-börtönben rajzolással múlatta az időt. Születésnapi „meglepetésként” Szőnyi-képeket kért, és akik megfordultak a Cserje utcai házban, Egryt, Rippl-Rónait, Czóbelt láttak a falakon, na persze a kötelező Derkovits és Dési Huber mellett. Volt egy szignált Picasso-grafikája is (elvégre kommunista – vágott elébe a szocreál kényeskedőknek), és alighanem baloldali nosztalgiák miatt vitette el magát néha Kassák Lajos kiállításaira is. Szóval azt nem tudom, tetszett-e neki, arra talán könnyebb válaszolni, hogy meg lehetett-e elégedve. Ott ül a sámlin Kádár, és a megtermett tányérsapkással játszik. Hátulról látjuk az illetőt, mint azon a bizonyos, „rendszerváltónak” nevezett plakáton; jószerivel a táblát is eltakarja. Ki mondaná, hogy nem szovjet szimbólum? Kádár két oldalán két kibic áll, smasszernek látszanak, pribéknek inkább, mint a parti elmélyült követőinek, nem is a táblára, inkább Kádárra szögezik a szemüket. Mögötte a fal. Reménytelenül beszorított szituáció. Itt azt kell lépned, amit mi mondunk, üzeni a kompozíció, és Kádár lép: leveszi a fekete vezért. A jobbkezes Kádár bal kézzel üt. Utasításba persze nem lehet adni ilyesmit, de egy kávé (Marili, a lánya még reggel megfőzte) és egy doboz Symphonia mellett lehetett beszélni a nagy lelkifurdalásról. A festő feladata az volt, hogy világossá tegye, Kádárt az oroszok kényszerítették, hogy felakasztassa a miniszterelnököt. Hogy levegye a tábláról. Az az apró festékfolt, a sötét vezér, az a legfeketébb szín az egész hatalmas szekkón. És mintha nem is akarna kifakulni, mint a többi szín.
– Tényleg a legfeketébb…
– Igen, a legfeketébb folt Kádár lelkén is.

274-275. oldal

Pista bácsi egy igazi, élő Kossuth-díjas, egy Kossuth-díjas traktoros, a háború utáni lázakban kapta a Kossuth-díjat, de nem mutatta meg soha, nem is beszélt róla. Később tudtam meg, hogy ő egy Kossuth-díjas traktoros, mert a többiek is titkolták, legalábbis előttem, ma se tudom, miért, talán hogy elzüllött, de hát nem züllött el, csak ült a tornácon, és fröccsöt ivott.

32. oldal (Jelenkor, 1995)

Tanszékvezető, rektor, miniszterhelyettes, intézetigazgató, Kossuth-díj és Fiat Cabriot – a pártszolgálatos irodalomtudós, mondhatni, mindent elért, csak épp szépíróként burkolódzott évtizedes hallgatásba. Nincs okunk ezen meglepődni, hiszen a politikai elveket, de még az irodalomtörténeti sorvezetőt is könnyebb volt felcserélnie, mint az ingadozásaiban is egyértelműen modernista s a szocialista realizmustól merőben idegen irályt, mely prózai műveiből mindegyre kitetszett.

230. oldal - Sőtér István

Megkaptam a Kossuth-díjat, nagyon örültem neki. Visszamentem a tanszékre, ahol felhívott Kovács László, a néprajzos. Ő volt az a szegény alföldi flú, aki az utolsó nadrágja fenekét ugy kímélte, hogy egy lepedőt vett magára este, úgy jött be a tanulóba, és ő volt a Gandhi, mert már egyetemista korában kopaszodott. No, Gandhi felhívott engem, és azt mondta: – Gratulálok, pókász, de tudnod kell, hogy Gyufa intézte el, hogy végre megkapd. – Ki az a Gyufa? – kérdeztem. – Nem tudod, ki a Gyufa? – Nem. – Hát Kállai Gyula. – Az a kis apró ember, aki görögül is tudott? Hogy kerül ő a képbe? – csodálkoztam. – Csak úgy, hogy ő most a miniszterelnök.

121. oldal

Igazolásul idézem Aczél Tamást – a Sztálin- és Kossuth-díjas kommunista írót –, aki a „Tisztító Vihar” című Aczél-Mérai történelmi munkában ezeket írta arról a régi „úri”, feudálkapitalista Horthy-rendszerről:
     Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy ez a rendszer minden elnyomó jellegzetessége ellenére demokratikusabb és főként szellemi téren szabadabb volt, mint a népi demokratikus rendszer!!
    Így látja azt az „átkos”, „népnyúzó”, „kizsákmányoló” feudálkapitalista és „fasiszta” Horthy-rendszert egy olyan kommunista, aki az őszinteséget és az objektivitást fontosabbnak tartja, mint a vak párthűséget és a hazug propagandát!

117. oldal, Az emigrációs magyar megértés (Lazi, 2006)

    Nemhogy Kossuth-díjat nem kapott, semmit sem kapott! És ahogy ahogy mesélik, a Szovjet Nagykövetségen volt egy fogadás a darab résztvevői számára, ahol mindenki kapott egy aranyozott Sztálin-emlékplakettet. Rajczy is. Aki aztán alaposan berúgott aznap este, s amikor távozott, akkor borravalóként a portás kezébe nyomta ezt az érmet.

57. oldal, Magyar "Luigi" kanadai halála (Minerva, 2002)