kőrisfa növény

A druidák szent fája a tölgy volt, a teuton papoké a kőris. Úgy hitték, hogy a lapos földet a hatalmas kőrisfa, a Yaggdraszil támogatja. […] A kőris mellett más fáknak és bokroknak is tulajdonította különleges erőket, és ezek némi jelentésváltozással a mai napig fennmaradtak. A bodza (tündérek sírja), a galagonya és a boróka mind szent volt, a természetfeletti erők számára fenntartva.

83-84. oldal

– A fák! – ismételte Henry.
– Milyen fák?
– Azok! – mutatott Henry az ablakon túlra, ahol több ősi, hatalmas tölgy, kőris és bükk állt.
– A szomszédok szerint egészen kivételes példányok. A saját dolgukkal törődnek, engem még sohasem zavartak. Valamikor nekem is meg kellene dicsérnem a szomszédok fáit.
– De elzárják a fény útját!
– Ön is elzárja, Henry barátom, mégsem emeltem még soha fejszét önre.

480. oldal, 43. Mr. Hyde különös kalandja

[Arany János] Legkedvesebb fája – nem, nem a tölgy, hanem – egy szép koronájú kőrisfa volt. […] Szeretett volna alatta üldögélni, de ide nem állítottak padot. Így áttelepedett a közeli tölgyek alá, ahonnan jól rálátott.

131. oldal

Mire egy kőris baseballütőnek való lesz, a gesztenyefából már komódot lehet csinálni.

16. oldal

Kőrisből is a legjobb fa, oktatott Paddy, a hegyi kőris, mert „annak kézzel-lábbal kellett kapaszkodnia, hogy megéljen”, ezért könnyű és erős.

51. oldal

Így hát míg tölgy, mogyoró és kőris bőséggel akadt mindkét szigeten, a brit tölgyeken növekvő fagyöngy nem talált utat az ír fákhoz. Ugyanezen okból – különleges áldásként – míg a britek, mintegy sorscsapásként, megkapták a kígyókat, köztük a mérges viperát is, Írországban soha nem éltek kígyók.

19.-20. oldal, Prológus - A smaragdszín Nap

Ekkor egy bagoly szállt a kőrisfára és huhogni kezdett a sötétségnek, hogy miért engedi az embert még éjjel is az erdőn bolyongani.
Mi jót hozhat az ember? Semmit, Lármát; tüzet és bajt.
De a sötétség hallgatott.
Hallgatott az erdő is, és a magas ég hamvas ragyogásában némán villogtak a csillagok.

Az istenek földjén, Aszgardban hatalmas kőrisfa nőtt, az Üggdraszil: ez volt a Világfa. Gyökerei nagy mélységbe nyúltak le. Felső ágai az eget érték, lombjaiban fellegek fészkeltek, innen hullott a harmat a hegyekre és a mezőkre. Törzse tövénél három nővér tanyázott, a sors istennői, azaz a Nornák; ők fonták guzsalyukon mindenkinek az élete fonalát.

8-9. oldal

A ködöt aztán szétverte a nap, és a délelőtti napsütésben egy kis méh dongta körül az öreg kőrist.
– Egy-két szál hóvirágot találtam csak, de hát ilyen szép időben ki alhatna tovább? – és leszállt a kőrisfára pihenni, mert szárnya erőtlen volt még, és az erős nap is vakította. […]
Sütött a nap. Az öreg kőris gyökereiből tavaszi nedvek húzódtak a korona felé, rügyei duzzadni kezdtek, és a vén fa tisztán érezte, hogy elmúlt valami baj. A felhők árnyék nélkül úsztak át felette, és a kis méh ott melengette szárnyai egyik ágán.
– Csak hóvirágot találtál, méhecske? Pedig virágzik már a som is a túlsó völgyben, és a mogyorónak is van már barkája…
A kis méh felzúdult a levegőbe.
– Látod, öreg kőris, milyen jó, hogy szólsz, de ilyenkor még olyan tehetetlen a méhek népe. Bennünk van még a tél…, se szemünk, se szárnyunk. De most sietek, szólok a többieknek… – Kanyarodott egyet a levegőben, és eltűnt a tavaszi erdő felett.