komolyzene zene

Beethoven ekkoriban főként a bonni udvari zenekar brácsásaként kereste a napi betevőt. Meglepően sok kiváló zeneszerző játszott ezen a hangszeren – többek között Bach, Mozart és Haydn, ahogy számos későbbi komponista is, mint például a 19. században Schubert, Dvořák és Mendelssohn, a 20. században pedig Benjamin Britten és Paul Hindemith. A brácsa a hegedű rokona, ahhoz hasonlóan az áll alatt tartják, de egy kicsit nagyobb hangszer és mélyebb a hangja. A zeneszerzők talán azt szerették benne, hogy a kamarazene középső szólamaként mindent hallottak, ami körülöttük történt. Érdekes módon manapság a brácsa és még inkább a brácsások valamiért az idióta viccek céltáblájává váltak, és (teljesen igazságtalanul) azt szokták mondani, hogy a brácsások nem egészen komplettek.

69. oldal, Ludwig van Beethoven

J. S. Bach 50 éves korában összeállította kézírásos formában „A muzsikus Bach család eredete” című művet, melyben ez olvasható: „Veit Bach, magyarországi, fehér kenyeret sütő pék, a XVI. században kényszerült elmenekülni Magyarországról lutheránus hite miatt.”

99. oldal, J. S. Bach családfája (Kossuth, 1992)

A hangversenyterem barbárság, ő nem kér belőle. Ő kultuszt teremt a zenéből. A szimfónia csak háttérzeneként helyénvaló, állította, csak „alapzajként” emberi, különben erőszakot tesz az emberen, ezért ő csak akkor értette meg Beethoven Kilencedikjét, mikor leveshúst evett hozzá, Brahmshoz keresztrejtvényt ajánlott, bécsiszelet is elmegy, Brucknerhez kártyát, jasszt vagy pókert. A legjobb módszer azonban az, ha két szimfóniát hallgatunk egyszerre.

96. oldal

KÖNNYŰ ZENE – NINCS! A zene nem könnyű és nem nehéz; zene vagy nem zene. Ha zene, jellege mindig szent és emellett egyáltalában nem fontos, hogy misztikus költemény, mint a Parsifal, vagy vígopera, mint a Sevillai borbély. Ha a Mesterdalnokok második felvonását vagy Falstaffot, vagy Strauss Don Quijote-jából a juhok epizódját hallgatom, olyan ellenállhatatlan kacagáskedv fog el, hogy a földön hemperegnék, ha nem tudnék magamon tökéletesen uralkodni. Azok azonban, akik vidám zenéről fecsegnek, nem gondolnak sem a Mesterdalnokokra, sem Falstaffra, sőt a Sevillai borbélyra sem, amely a maga nemében mestermű. A közönséges szóhasználatban a vidám zene buta, banális és dilettáns, „nem zenét” jelent és gyakran minden, csak nem vidám.

30. oldal - Könnyű zene - nehéz zene

[…] az érthetőség kedvéért röviden szeretnék kitérni arra, mit gondolok a komolyzenéről. Ha valami szimbolizálhatja Európa lelkét, akkor az, ahogyan napjainkban a komolyzenét előadják. Ez az előadásmód minden idegszálával arra összpontosít, hogy a múltban alkotott mesterművek lehetőleg úgy szólaljanak meg, mint annak idején. Ez egy rendkívül rövid. Mozarttól Brahmsig tartó időszakra vonatkozik, amelybe néha Bachot is mint előfutárt és kései követőként néhány olyan, kora huszadik századi zeneszerzőt, mint Mahler és Rahmanyinov, is belevesznek, akik a maguk korában divatjamúltaknak számítottak, és egy reakciósan romantikus hangzásnyelvet használtak. Amit komolyzenének neveznek, az nem más, mint az a zenekultúra, amely csak másfél évszázadon át, 1750-től 1900-ig volt életképes. Ez az időszak nem véletlen, hisz ekkor vált egyenjogúvá a polgárság, ekkor volt az ipari forradalom, ekkor terjeszkedett Európa, és egy olyan zsebkendőnyi területen virágzott, mint a Salzburg és Bécs között fekvő vagy még annál is kisebb térség.
A második bécsi iskola és Sztravinszkijnek a huszadik század elején komponált megújító zenéje még mindig túl modern a mai koncertlátogató közönség elmeszesedett füleinek, noha már kereken százéves. Ezután is voltak zeneszerzők, egész a mai napig, akik életüket és tehetségüket annak szentelték, hogy a modern kor bonyolult és zavarba ejtő érzelmeit megszólaltassák, de minden intendáns tudja, hogy kereskedelmi öngyilkossággal egyenlő, ha műveiket szerepeltetik a koncertek programján. A közönséget ugyanis nem érdekli, nem akar róluk tudomást venni, és távol marad ezekről a koncertekről. Mozart, Beethoven, Schubert és Liszt korában, amikor a komolyzene még eleven kultúra volt, az emberek azért jártak koncertre, hogy halljanak valami újat. A mai koncertközönség azonban megveti azt, ami új, és fellélegzik, amikor felcsendülnek az agyonjátszott mesterművek ismert hangjai.
Egyetlen más művészeti formában sem olyan teljes a múlt felmagasztalása és a kortárs fejlemények semmibevétele. A komolyzene nem élő kultúra, hanem szánalmas relikvia, múmia, amelyet jobb híján infúzióra kötöttek, mert senki sem meri kimondani, hogy már több mint egy évszázada kilehelte lelkét. Az egyre idősödő közönség egy iszonyú összegekkel dotált szentségimádás keretében éli ki egy rövid, de dicsőséges múlt iránti nosztalgiáját, amelyben Európa meghódította a világot, a polgárság pedig csipkés-fodros ruháival és Sacher-tortájával kibújt a nemesség árnyékából. Európa mai állapotának leírására keresve se találhatnánk jobb metaforát.

502-503. oldal

A Bach-családfa adatai jól ismertek. Ez egyrészt magának a család tagjainak, így elsősorban J. S. Bachnak köszönhető, aki felismerte a zenei tehetségek halmozódását családjukban, s nagy gonddal regisztrálta a családfát. J. S. Bach 53 zenészt tartott nyilván családjában. Az itt közölt családfán 71 muzsikus szerepel, mivel később természetesen a zenetudósok, biográfusok – és néhány genetikus is – komoly kutatásokat végeztek a családfa tisztázására.

99. oldal, J. S. Bach családfája (Kossuth, 1992)

– Hát a múltkori hangverseny?… Jó helye volt?
Az öreg pénztáros arca kipirult. Egyetlen szenvedélye a zene volt, titkos szenvedély, amelyet magányosan elégített ki, színházakba, hangversenyekre, énekpróbákra járva; hiányzó karja ellenére vadászkürtön játszott, egy ötletes fogószerkezet segítségével; mivel a felesége utálta a lármát, esténként posztóval burkolta be a hangszerét, és még így is elragadtatva élvezte azokat a különös, fojtott hangokat, amelyeket kicsalt belőle. Családi életük kényszerű rendetlenségében a zenéből teremtett magának csendes magányt. Ez meg a pénztárában levő pénz – egyéb rá nézve nem volt a világon, a felesége iránt érzett bámulaton kívül.
– Nagyszerű helyem volt – felelte ragyogó szemmel. – Ön nagyon jó hozzám, Mouret úr.
Mouret, kinek személyes gyönyörűsége telt a szenvedélyek kielégítésében, odaadta néha Lhomme-nak azokat a jegyeket, amelyeket védnök-hölgyek sóztak a nyakába. És végképp elbűvölte az öreget, mikor így szólt:
– Ó, Beethoven, ó, Mozart… Micsoda muzsika!

47-48. oldal

[…] and for the twelve- and thirteen-year-old Ferguson, […] those nights out in the concert halls were nothing less than a revelation about the workings of his own heart, for music was the heart, he realized, the fullest expression of the human heart, and now that he heard what he had heard, he was beginning to hear better, and the better he heard, the more deeply he felt – sometimes so deeply that his body shook.

271. oldal