Kojak állat
Idézetek
Befordult a kanyarban, és ott volt a kutya, egy vöröses ír szetter. Boldogan csaholt, ahogy megpillantotta Stut, végigrohant az úton, a körmei kocogtak az úttesten, hevesen csóválta a farkát. Felugrott, mellső mancsát Stu hasára tette, amitől a férfi hátratántorodott.
– Szia, haver! – köszöntötte vigyorogva.
A kutya vidáman csaholt a hangjától, és újból fölugrott rá.
– Kojak! – csattant egy szigorú hang, amitől Stu ugrott egyet, és körülnézett. – Le! Hagyd békén azt az embert! Teljesen összetaposod az ingét! Nyavalyás dög!
Kojak visszaállt négy lábbal az úttestre, és behúzott farokkal kerülte meg Stut. A dorgálás ellenére ide-oda járt a farka visszafojtott örömében, és Stu úgy vélte, sohasem tanulja meg igazán a tettetés művészetét.
37. fejezet
Most már látta a hang – és valószínűleg Kojak gazdáját is. A férfi hatvan körül járhatott, kinyúlt szvettert, ócska, szürke nadrágot viselt… és svájcisapkát. Egy zongoraszéken ült, kezében palettával. Előtte festőállványon kifeszített vászon állt.
Föltápászkodott, letette a palettát a zongoraszékre (Stu hallotta, amint az orra alatt azt dörmögi "Nehogy megfeledkezz róla és ráülj"), és kinyújtott kézzel elindult a jövevény felé. A svájcisapka alól göndörödő szürke haj libegett az enyhe, lágy szellőben.
– Remélem, nincsenek gonosz szándékai azzal a puskával, uram. Glen Bateman vagyok, szolgálatjára.
Stu előrelépett, elfogadta a kinyújtott kezet (Kojak ismét felélénkült, körbetáncolta Stut, noha nem merte újra rávetni magát – legalábbis egyelőre). – Stuart Redman. Ne aggódjon a puska miatt. Nem láttam elég embert ahhoz, hogy csak úgy lődözni kezdjek. Ami azt illeti, senkivel sem találkoztam mostanáig.
37. fejezet