Kodály Zoltán személy

Kurt elmosolyodott, és megkérdezte, hogy ennek a szép földi világnak vajon melyik csücskéből szalasztották apámat. Amikor meghallotta a választ, csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
– Magyar? Azt hittem, a magyarokat kitalálta valaki. Homérosz, Cervantes vagy Isaac Bickerstaff. – Apám elmosolyodott, de mielőtt megszólalt volna, Vonnegut folytatta: – Három magyart ismerek. Puskás nincs köztük. Mert amit modern sportnak neveznek, azt nagyobb önbecsapásnak tartom, mint tükörbe nézni, ezért hidegen hagy. Természetesen ismerem Bartók és Kodály urakat, és ismerek itt a szomszédban, az ohiói Toledóban egy pödrött bajszú bácsit. Egy megdöbbentő szerkezetet tol maga előtt a járdán. Egy kerekeken guruló kis kályhát. Azt kiabálja fennhangon: Hungarian turkey! Pedig valójában sült szalonnát árul.

52. oldal, I. fejezet, 9.

Az Operából tértem meg. Rigoletto. Kellemesen csalódtam. Egy feldúlt néni ült mellettem, aki le nem vette a szeméről a látcsövét, a szünetekben aléltan pihegett a mellette trónoló, rózsaszínbe öltözött, kilencvenéves bölcsődésnek arról, hogy a múltkor Kodály mellett ült. „Mindenki azt hitte, hozzá tartozom. Találgatták, ki lehet az a nő? Drágám, én olyan zsénben voltam.”

306. oldal, III. fejezet, 13.

A tanácskozás szünetében – éppen hozták a kávét – Kodály hirtelen fütyülni kezdett. […] Valamennyien kérdőn néztünk rá, ő meg hamiskás mosollyal miránk: „Na, mi ez?” Röpködtek a megfejtések. Szabolcsi Bence csak úgy ontotta a legkülönfélébb idézeteket. Nemcsak a fő dallamokra utalt, hanem több mű mellékszólamaira is. Kodály azonban kitartóan „fújta a magáét”, jelezvén, hogy nem találtuk el, mire gondolt. Végül két szóval segített rajtunk: „Énekeljék el!” Az értekezlet természetesen nyomban szolmizálni kezdett, de Kodályt ezúttal ez sem elégítette ki: „Most abszolút hangnévvel énekeljék!” Megtettük – s ezzel megoldódott a talány: az énekelve „feltálalt” c-a-f-f-e.

Fasang Árpád

Az igaz, hogy Kodály sem igyekezett a kommunisták kedvében járni, mert amikor Rákosiék új Himnuszt akartak íratni vele, mert a régiben „túl sok Isten” volt, Kodály azt mondta röviden: jó a régi…

43. oldal

Himnuszt akartak íratni Illyés Gyulával. Illyés szerint ő kissé megijedt, és fölhívta Kodályt, mert ő lett volna a zeneszerző, hogy most mit csináljon. Majd elintézem, mondta Kodály, mert mondhatta. Fölhívta Rákosit, és azt mondta, hogy nem lesz új himnusz. Miért? Mert jó a régi!

305. oldal (Melocco Miklós)

Küldjék ide az igazi magyarság nagyköveteit: Dohnányi Ernőt, Bartók Bélát, Babits Mihályt, Kodály Zoltánt… és küldjék ide a magyar színészet legjobbjait: Csortos Gyulát, Bajor Gizit, Honthy Hannát! Ezek meghódítják majd a Felvidék embereit. De csak ők. Csendőrökből, politikusokból nem kérünk.

469. oldal

Lehet, hogy kis ország vagyunk, lehet, hogy nem vagyunk sokan. De a miénk Ady, Feszty Árpád vagy Kodály. Itt élt Deák és Kossuth. Nekünk mondta Berzsenyi, hogy „Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”, és írta Eszterházy, hogy „A kokárda helye a szív fölött van kijelölve.” Nekünk van nemzeti Egerünk, és legyőzhetetlen Csodakancánk. Nekünk írt mesét Benedek Elek. A mi földünket védte Zrínyi, Hunyadi és Dobó.

283. oldal

1919 második felében és 1920-ban olyan később világhírnevet szerző alkotók hagyták el az országot és maradtak külföldön, mint a filozófus Lukács György, Mannheim Károly és Szilasi Vilmos, a közgazdász Varga Jenő, a gazdaságtörténész Polányi Károly, a szociológus Jászi Oszkár, a művészetszociológus Hauser Arnold, a költő Balázs Béla és Kassák Lajos, a képzőművész Ferenczy Béni, Uitz Béla és Moholy-Nagy László, a filmes Korda Sándor és Vajda László. Az itthon maradók közül Fülep Lajos belső emigrációba vonult, Kodály és Bartók ellen eljárás folyt, Babits Mihályt egyetemi katedrájától fosztották meg, Móricz Zsig- mondot rövid időre le is tartóztatták.

56

„[…] a népdal az egész magyar lélek tükre. Mint egy nagy gyűjtőmedencébe, századokon át belefolyt a magyar érzelmi élet minden patakja, nyomot hagyott benne a magyarság minden lelki élménye, bölcsőjétől fogva, mert kétségtelennek kell tartanunk: a magyar dal a magyar nyelvvel egyidős.”
Kodály Zoltán

14. oldal, Kolibri 2018.

1946-ban még élt Emma asszony, ez a rendkívüli személyiség; körülbelül száz éves volt, ha jól emlékszem, ő maga kilencvenkettőt ismert el. Nagyon szeretetreméltó asszony volt, és ezt a szó legszorosabb értelmében kell érteni, ugyanis fél Európa zenészei voltak a szeretői. Idős napjaiban még mindig csodálóinak nagy köre vette körül. Mesélt az arany múltról, fotóalbumokat hozott elő, amelyben meg volt örökítve, ahogy Bartókkal és Kodállyal anyaszült meztelenül másztak a hegyekben. Amikor asztalhoz ültünk, Emma asszony a főhelyen foglalt helyet, miközben Zoltán megható módon gondoskodott róla. Amikor kórházba került, egyszerűen vele tartott, hogy mellette lehessen. Amikor javult az állapota, Zoltán szerzett egy amerikai autót (ez akkoriban drága mulatság volt), hogy egy kicsit elkocsikázzanak vidékre.
Emma asszony úgy viszonozta ezt a jóságos ápolást, hogy ő maga jelölte ki az utódját egy olyan fiatal lányka személyében, aki annyival volt fiatalabb Zoltánnál, mint amennyivel ő idősebb a férjénél.De hát ez tipikus magyar felkérés volt: „Szeretnél az özvegyem lenni?” Emma halála után az asztalnál továbbra is fenntartották a helyét.

307. oldal