Klondike helyszín

Az Északi tél legimpozánsabb személyisége kétségtelenül a szél. A jeges sarki tenger felől Klondike fölött csapongó hóviharok süvítenek át, amelyek csontja velejéig megdermesztik az embert. De esetleg alig egy óra múlva meleg szél indul a Csendes-óceán felől észak felé és felolvasztja. Mindkét fajta szél képes arra, hogy elbűvölő kis dallamokat fütyörésszen naplemente idején, és vérfagyasztó üvöléssel iszonyatos gyilkosságok képzetét keltse az éjfél vak sötétjében. Soha nem a kanadai rengeteg hírhedett csendje éreztette, hogy magányban élek. A szél hitette el velem nemegyszer, hogy számkivetett vagyok, hogy sorsomra maradtam, elűztek, kitaszítottak a világból.
A szemet-fület gyönyörködtető csodák kiegészítéseképpen a tél üde, új illatokat is csempészet a levegőbe: az északi szél tiszta ózont hozott, a meleg déli szél a sós tenger leheletét. És mindketten a szinte töményen árasztották a fenyőgyanta meg a a tűlevelek mézének eddig lappangó illatát.

141. oldal

Maga is géppé vált, amelybe bele kellett dobni a szükséges mennyiségű ennivalót és alvást, hogy másnap elvégezhesse kiszabott munkáját. Feltette önmagának a kérdést: meddig nyűglődik még ilyen értelmetlenül, hol az az út, amely végül is elvezeti az általa kívánt életbe?
E kérdésre a választ a sorstól kapta meg. Akkoriban aranyat találtak Klondike-ban, s amikor 1896 tavaszán megindult az első nagy roham, Jack a legelsők között kelt útra. Hogy Flora és John London az ő havi harminc dollárjából élt, hogy miattuk, az ő megélhetésükért hagyta ott az egyetemet és az írást is – még ez sem tartotta vissza. Hívta a kaland.

97-98. oldal