kézigránát tárgy

– A te korodban az ember már ne ugráljon a székeken – tanácsolta az öreg.
– Ne mondd! – robbant fel egy kézigránát az öreg fülkagylójában. – Magamtól is jól tudnám, hogy mit kell az én koromban csinálni… De amióta a hátfájásom miatt nem tudok bejárni a hivatalba, csak egyszer egy héten telik takarítónőre! Téged pedig hiába kérnélek meg rá, hogy gyere át port törölni!
– Hát ez valószínű – ismerte el az öreg.
– Na látod! Elintézted a kijelentkezést?
– Nem – rémült meg az öreg.
– Merthogy olyan sok dolgod volt egész héten, igaz?
– Volt éppen elég – bőszült fel az öreg. – Határidős munkám van: fordítok.
– Egyre lejjebb csúszol: először színdarabokat írtál, aztán regényt, most meg már fordítasz.
– Hamarosan gépírónő leszek – bosszankodott az öreg.
– Hogy mi leszel, az a te dolgod. Mindenesetre sok időd nincs már, hogy eldöntsd. Te sem fiatalodsz.
– Még szép – dörmögte az öreg.
– De a kijelentkezést a legrövidebb időn belül el kell intézned, hogy megköthessem az eltartási szerződést.
– Jó – mondta az öreg.
– Ezt már ismerem, hogy „jó”. Mindent az utolsó percig halogatsz. Ennek köszönheted, hogy ma ott tartasz, ahol tartasz – búcsúzott az öregtől az anyja.
„Mára lőttek” – gondolta az öreg.
„Abba kéne hagyni” – gondolkodott tovább.
„Úgy értem, az egészet” – folytatta a gondolkodást.
„…Abbahagytam ezt az egészet…”

107. oldal

A románok visszatérhetnek korábbi hadállásaikba, miközben azon tűnődünk, vajon a tisztjeik hogyan indulhatnak bevetésre kiöltözve, élére vasalt uniformisban, mintha díszszemlén lennének. Amikor alkalmam nyílik beszélgetni egy németül jól tudó, a Bánságból származó román katonával, megtudom, hogy a tisztjeik éjszakánként gyakran otthagyják a posztjukat, hogy bekocsikázzanak Jászvásárra nőkkel szórakozni. Ebben a fegyelmezetlen hozzáállásban látjuk az egyik okát annak, hogy a románok minden nagyobb támadásnál otthagyják a lövészárkokat és megfutamodnak. Bizonyára sajátos kapcsolat van a tisztek és a közlegények között, ami alighanem a szolgai alárendeltséghez hasonlatos. Gyakran láttam, hogy a tisztek felpofozzák a katonáikat vagy beléjük rúgnak (mellesleg hasonló viselkedést a magyaroknál is tapasztaltam). Egyszer mikor románok melletti hadállásokban voltunk Jászvásárnál, hallottuk mögülünk a tisztek orgiájának zajait, pedig a legelső lövészárkokat foglaltuk el. Részben csínytevésből, részben mert dühítettek minket, kilőttünk néhány jelzőrakétát és fényjelző lövedéket, a hanghatás kedvéért pedig elhajítottunk néhány kézigránátot. Majd' megszakadtunk a nevetéstől, amikor félrészegen, félpucéran rohangálni kezdtek.

194-195. oldal (Hajja és fiai, 2018)

[…] Sok fasiszta kézigránát hevert a földön, meglehetősen rossz minőségűek voltak, egy madzag segítségével kellett kibiztosítani őket. Egy párat zsebre vágtam emlékül.

107. oldal (Interart, 1989)

Az angolai háborúban a nyugatbarát bozótharcos, Jonas Savimbi egyik táborában voltam, amikor a Quick folyóirat egyik német újságírója félig szórakozásból felém dobott egy kézigránátot, amelyek egyébként szanaszét hevertek a táborban, viszont korábban kihúzta belőle a biztosítószeget. Meg volt győződve róla, hogy a bozótharcosok táborában nem heverhetnének szanaszét valódi, éles kézigránátok. Ez a gránát azonban éles volt, és másodperceken belül fel is robbant. Szerencsére még előbb félre tudtam dobni, majd homokzsákok mögött a földre vetettem magam.

97. oldal (Patmos Records, 2015)

Robert Jordan ölébe rakta a szendvicset, majd egy hagymát szedett ki a zsebéből, a kézigránátok mellől, kinyitotta zsebkését és felszeletelte. Először a héját vágta le, mely egy kissé bepiszkolódott a zsebében, aztán vastag szeletet kanyarított le belőle. Egy karéjnyi félrehullott; felemelte és elhelyezte a szendvicsen.
– Mindig hagymát reggelizel? – kérdezte Agustín.
– Csak ha van.
– Nálatok így szokás?
– Nem szokás – felelte Robert Jordan. – Sőt, megszólják azt, aki hagymát eszik.
– Örülök neki – felelte Agustín. – Mindig civilizált országnak néztem Amerikát.