Kelta, kelták személy

A kelták módfelett szerették az italozást. Az ünnepségek rendezésének és az ivászatoknak a társadalmi fontossága pedig magukból az ír eposzokból is kiolvasható.

13. oldal

Túlságosan kelta vagyok. Azt mondják, a kelta örökre lázad a tények zsarnoksága ellen.

91. oldal

A kelták világában egy nagy ünnep köszöntötte a tél kezdetét. Ez volt a samhain, amikor a szellemek a sírjukból kikelve megjelennek a földön, meglátogatják az élőket, és arra figyelmeztetik őket, hogy az ősi lakhelyükön továbbra is jelenlévő halottak közössége azt akarja, ismerjék meg őket a majdan utánuk jövők is. Megható, de nagyon félelmetes esemény volt ez, ilyenkor ünnepi lakomát készítettek és komoly fogadalmakat tettek.

54. oldal, 1. fejezet - A folyó

Keltának lenni azt jelentette, hogy az ember lelkébe olyan tisztaság költözik, mely egyenesen az időtlen forrásokból fakad. Hiberniát jelentette, azt a földet, ahol hősök és mágusok éltek, és varázslatos ellenpontját jelentette a Walter Scott regényeiben ábrázolt Skócia sokkal komorabb szépségeinek. Ezek a regények az utóbbi időben divatossá tették Írországot. Doyle valójában olvasta az előbb említett regényt, csak szerette volna ugratni egy kicsit Henriettát. Persze az egészet hatalmas sületlenségnek tartotta, mégis meggyőződése volt, hogy ez még mindig hatalmas előrelépést jelent ahhoz a képhez viszonyítva, mely az angolokban eddig az írekről élt, miszerint ők mindannyian a lápokban lakó pápista gyilkosok.

621. oldal, Az éhínség

Folyamatosan özönlöttek, és fokozatosan kezükbe kaparintották Angliát kelettől nyugatig. Néha sikeres ellenállással is találkoztak. Az 500. év körül az egyik római brit vezér megvédte tőlük az ország nyugati részét, és az ő neve, melyet jóval később fedeztek fel a krónikások, szolgált Arthur király legendájának alapjául.
De mindezen vitéz kísérletek ellenére, melyekkel a régi római-brit világot próbálták fenntartani, a bevándorlók lettek, az első csoportjaik érkezését követő másfél évszázadon belül, az angol föld urai. A távoli nyugaton Walest, északon pedig Skóciát nem sikerült gyarmatosítaniuk. Egyebütt, néhány hely – és folyónév – például a Tamesisből eredő Thames, vagyis: Temze – kivételével nagy részben még a régi kelta és latin nyelv is kihalt. A gyarmat számos híres királysággá alakult: az angelek Northumbriában és Mercia belső területén telepedtek le, délen volt a szászok nyugati királysága: Wessex, középen Sussex bevű királysága, a régi Cantii félszigeten pedig Kent. Attól keletre, a folyótorkolaton túli hatalmas, mélyen fekvő területet két részre osztották: az északi felén voltak a kelet-angliai angelek; délen pedig Essex keleti szász királya uralkodott.

98-99. oldal, 3. fejezet - A keresztfa

A kelták nem csupán brutális, barbár ellenséget jelentettek a klasszikus világ számára: potenciális szövetségesként is számon tartották őket. Alig néhány évvel az után, hogy Brennus és katonái elhagyták Rómát, Szürakuszai türannosza, Dionüsziousz felfogadta a keltákat, hogy a spártaiak segítségére legyenek a peloponnészoszi háborúban. Néhány évtizeddel később, i. e. 335-ben az egyre elbizakodottabb Nagy Sándor összetalálkozott néhány, az Adriai-tenger mellett lakó kelta törzs főnökével. A makedón király bókokat vadászva megkérdezte tőlük, mitől félnek a legjobban. Azt szerette volna hallani, „Tőled, uram”, vagy lagalábbis valamit arról, hogy hírneve eljutott hozzájuk. Ehelyett a következő választ kapta: „Semmitől sem félünk, hacsak attól nem, hogy az égbolt a fejünkre nem esik”. „Önteltek” – panaszkodott rájuk később Nagy Sándor, ám csalódottsága ellenére egyezséget kötött velük: a kelta törzsfőnökök Sándor mellé állnak, persze csak akkor, ha az égbolt a fejükre nem esik. Ez az eskü nyilvánvalóan elterjedt fogalom lehetett. Még évszázadokkal később, a keresztény Írországban is használták.

16. oldal

– Persze. Végső soron a keltákat és a hunokat is a fegyelmezettség győzte le. Ez a brit megoldás.

42. oldal, Harmadik fejezet (Szukits, 2012)

Az i.e. 5. század előtti, tehát korai kelta társadalom kérdéseit jórészt a sírokból származó leletanyag alapján tekinthetjük át. Lényegében arisztokratikus berendezkedést figyelhetünk meg, amelyben az uralkodó osztály tagjai […] előkelő temetésben részesültek, gyakran sírhalmok alatt épített gerendakamrákban helyezték el őket, esetenként négykerekű kocsi társaságában. Ezek a kocsik bizonyos értelemeben véve éppen olyan státusszimbólumok lehettek, mint amilyenek a harci kocsik voltak a későbbi évszázadokban, vagy a kétfogatú hintó a viktoriánus idők háztartásaiban, ma pedig egy Jaguár vagy egy Cadillac. Csakis a kereszténység felvétele okozta, hogy Európában magva szakadt a látványos kocsis temetkezéseknek, és a későbbi időkben kizárólag a cigányság szokásai között maradt fenn. Kíváncsiságunkat egy olyan szemtanú elbeszélése elégítheti ki, aki nemrégiben látott egy ilyen kocsis temetést. A mintegy négyszáz főből álló nemzetség valamivel korábban elhunyt 'öreganyjának' lakókocsijába berakták annak holmiját, még lovainak szerszámzatát is, csak az által használt edényeket nem. Ezután a lakókocsit elégették, a két lovat pedig leölték, miközben az egyik hozzátartozó azt mondta, hogy 'a szokást be kell tartani'. Végül összezúzták a fazekakat, serpenyőket, és a kocsi megmaradt vasvázának darabjaival együtt eltemették egy gödörbe. Ez a rendkívül archaikus jellegű szertartás – amelyet a The Times tudósítója helyett akár maga Hérodotosz is éppen így írhatott volna meg – az Oxford közvetlen közelében fekvő Garsingtonban zajlott le 1953-ban.

209. oldal, 5. Új technikák és új népek

Az ősi kelták […] a jelenben élték az életüket, és nem szégyellték magukat az érzelmeik, a tetteik miatt. Tökéletesen tudatában voltak annak, hogy részei egy nagyobb egésznek, és felelősek saját jólétükért.

10. oldal