Kayden Owens személy

– De hát annyi rossz dolog történt veled, mióta beléptem az életedbe – szól Callie fojtott hangon.
– Azokat a rossz dolgokat a saját döntéseim okozták, és olyan problémákból eredtek, amik már jóval azelőtt megvoltak, hogy te felbukkantál volna. – A fülébe suttogok. – De te adtál nekem valamit, amiben még soha nem volt részem. – Puszit nyomok a fülére, mire megborzong, felvont válla az arcomhoz ér. – Jót kaptam tőled… Nekem még soha nem volt jó.

– Na de Callie Lawrence, eresszél már be! – követeli, miközben az ajtón dörömböl.
Aztán Luke-ot hallom:
– Kismalac, kismalac, engedj be!
Ezt nagy röhögés követi, aztán üvegcsörömpölés hallatszik.
Kaydenre pillantok, aki átkarol, és a hajammal játszadozik. Lemosolyog rám, én pedig a mellkasán nyugtatom a fejemet.
– Be vannak rúgva – mondja. – És ha jól sejtem, Luke valószínűleg leejtett egy üveget a padlóra. Jellemző.

-Be kell vallanom valamit.- A fejem mellett a hálóba kapaszkodik.- Ez átverés.
Idegesen nyalom meg az ajkam.
– Micsoda?
-Ez az egész verseny. Csak azért találtuk ki, hogy én kettesben maradhassak veled idefent. – Másik kezével is a hálóba kapaszkodik, így a fejem két karja közé kerül. Szívem táncikál a mellkasomban, ahogy Kayden azt suttogja: – Ne haragudj!

Szerintem már ma haza kéne mennünk… Asszem, nekem eleve nem lett volna szabad eljönnöm… Kicsit úgy érzem, mintha elszöknék minden elől.
Callie bólogatva helyesel.
– Talán tényleg rossz ötlet volt.
– Nem volt rossz. – A lába közé dugom az ujjaimat, ettől elakad a lélegzete. – Ami tegnap éjjel történt… – Halkabbra fogom a hangomat, a füléhez hajolok, és végigfuttatom az ujjaimat a kézfején. Annyi időt akarok vele tölteni, amennyit csak lehet, arra az esetre, ha netán rossz vége lenne ennek az egésznek, mert az én világomban általában nem szoktak jól végződni a dolgok. Fájdalmas belegondolni ebbe, de így reális, és felelőtlen, sőt káros lenne, ha nem néznék szembe ezzel. – Ami újra meg újra megtörtént… – Belecsúsztatom egy ujjamat, a teste hozzám simul. – Az egyáltalán nem volt rossz. – Megcsókolom, miközben elhomályosul a tekintete. – Csodálatos volt.
Addig mozgatom benne az ujjamat, amíg fel nem juttatom a csúcsra, és a nevemet nem kiáltja. Aztán lehúzom átázott bokszeremet, és beléhatolok, teljesen a magamévá akarom tenni, tudva, hogy bármelyik pillanatban tönkremehet minden. De életemben először remélem, hogy nem lesz baj. Remélem, hogy minden rendben lesz. Hogy ez mit jelent, abban nem vagyok biztos, de meg akarom tudni.

– Te össze akarsz verekedni valakivel?
Elszántan bólintok.
– Igen.
– Szóval azt akarod, hogy vigyázzak, a csávó be ne verje a hülye fejedet? – Egyik kezével óvja a cigit a széltől, a másikkal pedig lekattintja az öngyújtó fedelét.
– Nem, azt akarom, hogy állíts le, mielőtt megölném. […]
– Hogy mi van?

De aztán meglátok valamit a szemében, amit a hosszú évek számtalan verése és még az isten tudja, mi okozott. Egyszeriben világossá válik minden. Kayden nem tud szeretni engem, mert nem érti, mit jelent szeretni. Megérti a fájdalmat, a kínt meg a csalódást, a szerelmet viszont nem. Azonnal felfogom, hogy nem bírom elmagyarázni neki, mit érzek, viszont meg tudom mutatni.