Kárpátok helyszín

És az erdélyi hegyekről mesélek Beának, az is a Kárpátok, mondom neki. Csak nálunk a hegyekben kerek, mély tavak vannak. Úgy mondják, hogy tengerszemek, annyira mélyek, hogy a fenekük összeköttetésben van a Fekete-tengerrel. Annak, aki belenéz egy hegyi tóba, a talpa a hegyen van, de a szeme a tengeren. Nagyapám azt mondja, a Kárpátok a föld alatt a karjukon hordozzák a Fekete-tengert.

68. oldal

Amíg ezeken töprengenek, vitatkoznak és leporolják a térképeket, a diplomaták és a katonai stratégák felismerik, hogy ha Nagy Károly, Napóleon, Hitler és a Szovjetunió már réges-rég le is tűntek a színről, az Észak-európai-síkság, a Kárpátok, a Balti-tenger és az Északi-tenger továbbra is ugyanott van.

138. oldal

Ott áll a Kárpátok lejtőín hős honvédségünk, törhetetlen, hűséges szövetségben a nagy német nép hadseregével, szónokolta Sztójay Döme miniszterelnök, mert mindenki efféléket szónokolt, ahogy azt a nemzet vezetőitől el is lehet várni, egység, fegyelem, munka és áldozat.

371. oldal

Hát csend lett, félelmetes csend. Fogcsikordulás sem hallatszott. Csak az avar és a száraz gally reccsent a Kárpátok dél felé kanyargó ösvényein, melyeken sok-sok ezer székely fejszés, csákányos lopakodott el a szabadságtagadó hazából oda le, Havaselve síkságára, minapi diadalaik csatamezőire, ahol oláhok vajdája, Mihály aranyat tett a markukba. Zsoldjába álltak.
Megkezdődött a „székelyek farsangjának” keserves böjtje.

275. oldal - Az eltékozolt diadal

– […] egyszer volt, hol nem volt, hogy Magyarok országában talpra állt a róna, és mialatt vállával megtámasztotta a Kárpátokat, hogy be ne dűljenek, fél kézzel oda kapott, ahol az Isonzó vize a hegyekből kirohan. Kérges tenyerével sziklákat görgetett a Karsztokon, és átnyúlt az Alpesek felett. Egyszer volt, hol nem volt… Amíg az életét védte, ráuszított kis vérebek sebesre marták a térdét. Mégis lábon maradt. Élő testével torlaszolta el az erdélyi szorosok nyílásait, megrohanta a Lovcsen szakadékos halálhágóit, győzött az otrantói öbölben, gúzsba kötötte a vad vizek sodrát a szerb partok alatt. Egyszer volt… hol nem volt…
Az évek pedig még mindig vérben gázolva jöttek és mentek. Sokszor volt nyár, mióta 1914 tragikus nyarán elmentek a legelsők, akik nem jöttek vissza. Porladó kedves arcok, gyermekkorom játszótársai, ifjúságom holt barátai. Lublin tövén, a satanovi mezőn, a duklai szorosnál, a lengyel mocsarak között, szerb földön és Asiago felett, mindenütt folyt vér, amely rokon az enyémmel. Törzsökös fám kipusztult hajtásai! És mint Ti, úgy mentek a többiek is, évről évre szüntelenül. Aztán már az iskolapadokba szólt a hívás és a napsütéses tornácokba, a kicsiny lócákhoz, amelyeken az öregek sütkéreztek az örök pihenőre pihenve, az életmunka után.
Szinte nem maradt már idehaza a falvakban férfi és legény. A nagy fekete földön asszonyok vetettek, asszonyok arattak.
Kínban fogant tavaszok. Könnyben arató nyarak. És az őszi ködben ezüstfehér, füstös nyakú ökrök nyomán, vánszorgó aggastyánok aszott keze fogta az eke szarvát. Kilométereket nyelt a kocsi az országútján, de férfi nem látszott a földeken. Idegen ég alatt, vagy idegen föld alatt voltak valamennyien, míg a megürült városokat és falvakat tódulva lepte el a kaftános galíciai menekültek hada. Újszerű rajzás támadt a piacokon és a börze körül. A pesti gettó hemzsegett. Az áru eltűnt, és az árak veszedelmesen szöktek a magasba. A nyomor halkan, nyöszörögve járt, az új hadimilliomosok szemérmetlenül csörgették aranyukat, míg az arisztokrácia egy része és a dúsgazdag zsidóság bódultan táncolt az éhező város és sirató ország közepén.

36–37. oldal (Lazi, 2009)

Gondoljatok csak bele, milyen lehetett a Solomanciában a hosszú – hosszú éveken át, amíg zárva volt! – mondta Dru, és úgy csillogott a szeme, mintha a kedvenc horrorfilmjéről beszélne. – Fönt a havasokban, teljesen elhagyatottan, sötétbe borulva, tele pókokkal meg szellemekkel meg árnyakkal…
– Ha félelmetes helyre akarsz gondolni, akkor képzeld el inkább a Csontvárost! – mondta Livvy. A Csontváros a Néma Testvérek otthona volt: a mélyen a föld alatt rejtőző alagúthálózat falaiba beépítették az elhunyt árnyvadászok hamvait.
– Én szeretnék elmenni a Solomanciába – szólt közbe Ty.
– Nem olyan jó buli az – ellenkezett az ikertestvére. – A centurióknak nem lehet parabataiuk.
– Én akkor is szeretnék odamenni – makacskodott a fiú. – Te is jöhetnél, ha akarnál.
– Eszem ágában sincs a Solomanciába menni – közölte Livvy. – A Kárpátok mélyén van. Ott meg lehet fagyni, és még medvék is vannak arra.
Ty arca felragyogott, ahogy mindig, ha állatokról hallott.
– Vannak ott medvék?
– Elég a fecsegésből! – szólt rájuk Diana.

Úri rokonai

Verecke táján

Bízó hadi néppel
Itt tanyázott Árpád,
Nagy hegyeknek ormán
Titkait kitárta
Előttük a Kárpát.

Sátoruk ponyváját
Remény dagasztotta.
Nem is volt ilyen szép
Magyar fiatalság,
Ezer évek óta.

Ezer évek óta
Itt csak átok fakadt,
Csak villám cikázott,
Csak felhő borongott
A Kárpátok alatt!

Nagy magyar magányban
Én is gyászban élek,
Diadalmas útját
Keresem – hiába! –
Régi Vereckének!

96. oldal, Versek, 1907 (Magyar Helikon, 1970)

A történeti Magyarország természetes határok között helyezkedett el az Alpok és a Kárpátok hegyvonulatai által koszorúzott Kárpát-medencében. Az Alföld, pontosabban fogalmazva a Nagy Magyar Alföld a medence síkvidékének nagyobb részét öleli fel, a Bodrogköztől, Rétköztől, Nyírségtől a központi területeken át (Hajdúság, Hortobágy, Nagykunság, Jászság, Körös-Tisza-Maros köze) a Duna-Tisza közéig, a Bácska, Bánát területéig, amelyek az Alföld legdélebbi részét alkotják. A magyar történelemben döntő esemény az, hogy az avarok, majd a magyar népvándorlás újabb hulláma érte el a Kárpát medencét a VI-IX. században, s vették birtokba a tágas síkot, vízben, rétben, legelőben bővelkedő nagy tájat. A feudális magyar államhatalom megszilárdulásával egyidőben, az Árpád-házi királyok uralkodása idején szilárdult meg a településhálózat is, stabilizálódtak a települések, falusi, városi, mezővárosi keretek között. A településfejlesztésben számos tényező emelhető ki, amelyek alapvetően befolyásolták a településszerkezet alakulását. Döntő az a XIII. századi depopulációs folyamat, amely során megritkult az Alföld településállománya. Nagymértékben gyorsította ezt a mongol-tatár hadak dúlása is 1241/1242-ben. Ezt követően a településfejlődés fellendült. A XIII-XIV. században nagyobb tömegű népesség vándorolt az Alföldre. A nomád jászok és kunok szállták meg a Duna-Tisza köze tágas, futóhomokkal borított területének jelentős részét, hasonlóan az Alföld központi területét, a Tisza két oldalán meghúzódó termékeny rónát, a későbbi Jászság és Nagykunság vidékét. A depopulációval szükségszerűen együtt járó településkoncentráció is az alföldi mezővárosi fejlődést mozdította elő, melynek gazdasági és társadalmi alapjait az árutermelő jellegű, nagy méreteket öltő állattenyésztés teremtette meg. A XV. századi és XVI. század eleji prosperálást a török hódítás akasztotta meg a század közepén, s a század végi (tizenötéves háború), a XVII. század közepi (Szejdi járás 1660-ban, általános török offenzíva) és végi háborúságok (törökök kiűzése) nagy szenvedést és pusztulást zúdítottak az Alföld településeire. Annak ellenére, hogy a XVI-XVII. században a zárt, s földrajzi adottságai miatt védett vidékek kivételével (Bodrogköz, Rétköz, Szabolcs és Szatmár egy része, Bereg) az alföldi területek döntő többsége elnéptelenedett, pusztává alakult át, több kedvező helyzetű település, mezőváros és falu erősíthette státusát.

628

most hogy szabadok vagyunk, megnéztem a térképen, hol van Bukarest, az ország szíve, rossz helyen, sejtettem, a szívnek nem ott kellene lennie a májtól délkeletre és a húgyhólyag északkeleti íve közelében, mit képzelnek ezek, az ország patkóbele pedig, a büszke Kárpátok, a szív felett kanyarodik, az egyik nyúlványa északnak, a másik nyugat felé, a nyugati rész a remekműgyanús Retyezátot maga mögött hagyva délnek fordul és nyomtalanul elkopik, mintha gyáván meggondolta volna magát, micsoda összevisszaság, és még képes megsértődni a Mindenható, ha a teremtést rossz hírbe hozza az ember

629

a történelem rakta össze az országot, nem én, szól közbe a Mindenható hidegen, a történelemhez pedig nem sok közöm van, ő beszél és hozzám, igen, maga a Mindenható, hollói szárnyát hallom susogni, én már régen elhatárolódtam a történelemtől, mondja, hátat fordítottam neki és megtagadtam, egyszerűen kivontam magam belőle, a történelemnek vége van, ha nem vettétek volna észre, engem már csak az utolsó ítélet megtervezése foglalkoztat, a vad Jelenések könyve színpadra állítása, ez most a nagy projekt, nincs más, igazi remekmű a Jelenések könyve, esküszöm, lendül bele, úgyhogy most éppen rendezői tanfolyamokra járok a megtébolyodott Ezékiel próféta színházi műhelyébe, az utolsó nagy dobásomra készülök, az egészen jól sikerült feltámadás és a Lélek nagy hatású pünkösdi tűzijátéka után elért engem is a nagy válság, sehogyan sem tudtam megújulni, belátom, mondja megtörten a Mindenható, ott van például ez az indulatos Luther meg a reformáció vagy minek is nevezik, nos igen, sápadt, csaknem amatőr próbálkozás volt részemről, nem több, borítsunk fátylat rá, Luthertől már ezerszer bocsánatot kértem

630

ez itt a duodenum, azaz a vastagbél sötétbarna hegylánca, fölöttünk éppen, ha a láger felől nézem, márpedig én mindent a láger felől nézek, megszűnt ugyanis minden más nézőpont számomra, ennyi maradt nekem a történelemből, ez a visszataszító perisztaltika, bizony, nos ha a telep felől nézem, a hegyeken túl van az otthonunk valahol, jobban mondva volt, amikor még mi is szabadok voltunk és az Apánk is velünk lehetett, és volt otthonunk is, ha a láger felől nézem tehát, akkor az otthonunk valahol arrafelé terült el, ahol a hegyek körülöleltek és megvédtek bennünket a gonosz crivăț jeges lándzsáitól

631

a hegyeken túl, igen, a vastagbél bolyhos karéjában a nagy kiterjedésű kármin meg alvadt vér meg viaszsárga színű, irdatlan mennyiségű depressziót halmozta fel a Mindenható, teljes nevén, így a térkép, ez volna a Depresiunea Transilvaniei, erdélyi depresszió, nos igen, ismerős, amit ráadásul mi magyarul fennsíknak hívunk, hazudni nagyon tudunk, a mi fennsíkunk maga a feneketlen depresszió, nem valami kecsegtető, ráadásul több testes folyó is a nyugati határ felé veszi útját és megfontoltan kimenekül az országból, nem éppen a szabadság helye ez az Erdély sem, rosszul összerakott ország, akárhogy is nézem, de legalább van szíve, még akkor is, amikor nincs, gondoltam

334–336. oldal, (Depresiunea Transilvaniei) (Jelenkor, 2022)